2014-05

„,Mint a macskakaparás, olyan ez a füzet! Írj már végre rendesen!” – hányszor hallani szülőtől, pedagógustól ilyen és hasonló felszólításokat A gyerek pedig ír, másol, átír-ráír, próbálkozik, mindenáron „rendes” akar lenni, mégsem lesz a tojásból kör, mégsem maradnak a betűk a vonalak között, s egyre csak sokasodnak a pacák a tiszta füzetlapokon. De milyen is az elvárható rendes írás?  

„Tévedni emberi dolog.” Ez a gyakran hangoztatott mondás azt tükrözi, hogy kultúránk viszonylag leegyszerűsítve gondolkodik arról, mi történik akkor, ha tévedünk vagy valamit elrontunk. A Senecától származó idézet folytatását ugyanis – jellemző módon – nem szoktuk már hozzátenni: „a tévedésben megmaradni azonban ostobaság”.   

A nonverbális viselkedés szakirodalmának nagy részével ellentétben Cuddy és munkatársai  nem arra kerestek választ, mit kommunikálunk magunkról mások felé, amikor így vagy úgy viselkedünk, hanem arra, hogy mindeközben milyen változások történnek a testünkben és a gondolkodásunkban. Hatalmas különbség!

...rendelőmben egyre gyakrabban keresnek fel több éve együtt élő, egymás felé el nem kötelezett, gyermek nélküli párok, akik képtelenek kilépni a „biztos, jól ismert boldogtalanságukból”, de nem képesek elköteleződni sem partnerük mellett. 

Milyen erősen foglalkoztatja az, hogy „mennyit ér” a személyisége? Amikor tükörbe nézünk (ténylegesen vagy képletesen), azt vizsgálgatjuk: Elég vonzó vagyok?  Elég jó vagyok? Eléggé „értékes” ember vagyok? A tükör pedig hol mások (a világ) „szeme”, hol egy rejtett, belső „bíránk”.

Vélhetően mi magunk is éreztünk már cselekvőképességünket akadályozó, kisebbrendűséggel, tehetetlenséggel, félénkséggel s az elrejtőzés vágyával együtt járó állapotot – vagyis mélyen szégyenkeztünk.

Ha feltesszük magunknak a kérdést: „vajon jó vagyok?”, rengeteg élmény, történet juthat eszünkbe. Arcok és érintések. Emberek, akik mondtak valamit erről, kapcsolatok, amelyek tettek valakivé.