Átmeneti házasság

A Pillangókisasszonyban épp a legfurcsább mozzanat az, ami teljesen hiteles: az ideiglenes házasság. Ezt sokan talán az írói fantázia termékének tartják, pedig a 19. század második felében a prostitúció közismert formája volt Japánban.

Az opera történetének ősforrása Pierre Loti francia tengerésztiszt és író regénye, mely magyarul Chrysanthème asszonyság címmel jelent meg. A regény – vagy inkább útleírás – félig-meddig önéletrajzi ihletésű, és azt az időt eleveníti föl, melyet a szerző tengerészként Japánban, Nagaszakiban töltött. Életrajzi tény, hogy 1883-ban Loti nemcsak hogy járt Japánban, de ott ideiglenes házasságot is kötött egy Okane nevű hölggyel. Nyilvánvalóan ezen az élményen alapul a regény, melynek főhőse, egy francia tengerésztiszt átmenetileg feleségül veszi Krizantém kisasszonyt. A történetben az idegen kultúrára, tájakra, emberekre való rácsodálkozás dominál – drámának, tragédiának azonban nyoma sincs!

Amikor a tengerészt átvezénylik máshova és el kell hagynia Japánt, a Krizantém kisasszonytól való búcsúzás után, még utoljára visszalopakodik közös otthonukba. Attól tart, hogy elutazásával fájdalmat okoz volt feleségének, de amikor beles az ajtón, azt látja, hogy Krizantém vidáman énekelve azt ellenőrzi, hogy valódiak-e a pénzérmék, melyeket a házasságért kapott honoráriumként. A tengerész erre maga is felvidul, megnyugodhat, hogy nem ejtett sebet a nő lelkén: „Érettem a sajnálatnak leghalványabb árnyalata sem nyugtalanította ezt a kis fejet, ezt a kis szívet…” Happy end!

Csakhogy a történetben mégis van dráma, sőt tragédia – és ez nem más, mint maga az ideiglenes házasság intézménye. Ez ugyanis maga volt a szexuális rabszolgaság. A fiatal nőket a családjuk vagy a kilátástalan szegénység kényszerítette arra, hogy „bérbe adják” magukat a Japánban huzamosabb ideig, családjuk nélkül tartózkodó nyugati férfiaknak. Ehhez az állam is asszisztált, mert megteremtette az ideiglenes házasságkötés jogi kereteit. A nőket ügynökségek közvetítették ki, és megszabták „használatuk” havidíját és feltételeit – például a férjnek nem volt joga a feleségét más férfiaknak átengedni. Viszont az ügynökség jótállást is vállalt: ha a kiközvetített nő megbetegedett, a „használhatatlanná vált” feleséget visszavették, és másikat adtak helyette.

Annak ellenére, hogy mint látható, a szabályok a nőket szélsőségesen megalázó módon, tárgyként kezelték, az ideiglenes házasságokban mégis voltak emberi vonások. Egy 1870-es beszámoló szerint szinte minden, Japánban élő fehér férfinak volt átmeneti felesége – és az együttélést nemcsak a szexualitás motiválta. A férfiak valóban magányosak voltak és társra vágytak, ezenkívül jól jött nekik egy intelligens, és gazdaságosan igénybe vehető tolmács is. Egy orosz nagyherceg, aki tengerészként hosszabban időzött Nagaszakiban, még japánul is megtanult ideiglenes feleségétől. Egy anekdota szerint, mivel II. Miklós cár unokatestvére volt, egyszer a császár is meghívta vacsorára. A herceg japánul szólalt meg, mire a mellette ülő császárné harsány nevetésben tört ki, akárcsak az összes többi vendég. Kiderült, hogy a herceg ideiglenes feleségétől egy nagyon furcsa dialektust sajátított el…

Kultúrák ütközése

Pierre Loti még csak néprajzi érdeklődéssel dokumentálta az átmeneti házasságot (érintettként talán egy kis önfelmentő idealizálástól sem mentesen), a Pillangókisasszony című opera közvetlen irodalmi előfutárai azonban már drámát is megjelenítenek a történetben. A konfliktus azonban nem egészen az, amit az operaszínpadon láthatunk.

Lohn Luther Long Madama Butterfly című elbeszélése, és a novella alapján készült egyfelvonásos színdarab, David Belasco műve az amerikai és a japán kultúra ütközését állítja középpontba. Ez persze olyan, mint egy gőzmozdony és egy hintó ütközése: megsemmisítő. Az arrogáns, érzéketlen, dominanciára törekvő Pinkerton meg sem próbálja megérteni, mi a fontos feleségének, akit ezekben a művekben már Cso-cso-szannak, azaz Pillangókisasszonynak hívnak (a csócsó japánul pillangót jelent, a szan pedig egy semlegesen udvarias megszólítás). Pinkerton erős zárakat szereltet az ajtókra, feleségének megtiltja, hogy rokonaival találkozzon és a japán vallási hiedelmeket nevetségesnek nyilvánítja. 

És talán ebben rejlik a válasz a minden olvasóban, nézőben felmerülő kérdésre: miért vár Pillangókisasszony kitartóan Pinkertonra, talán nem érti, hogy ő prostituált, és csak ideiglenes házasságot kötöttek? Nos, ez mindenképpen logikai döccenő a történetben, de ahhoz, hogy drámai helyzet alakulhasson ki, feltétlenül szükség van rá, hogy Pillangókisasszony félreértse a helyzetet. Cso-cso-szan tévedését részben magyarázhatja az, hogy a férje annyira „amerikanizálta” őt, annyira a maga képére alakította, hogy a nő azt hiszi, hosszú távú tervei vannak vele.

Lélektani értelemben ez a drámai helyzet már kezd túllépni a konkrét, Japánhoz kötődő történeten. Hiszen párkapcsolatokban bárhol és bármikor előfordulhat, hogy az egyik fél ráerőlteti a másikra a saját értékrendjét, szokásait, életmódját. A szellemi-lelki értelemben leigázott fél pedig elveszíti saját „hátországát” és kiszolgáltatottá válik.

Ma is sokan vannak, akiknek ez a fajta egyenlőtlen kapcsolat az álmuk. Erre utal a – meglehetősen ízléstelen kifejezéssel – „sárgaláznak” nevezett jelenség, mely főként az USA-ban tapasztalható. A fehér férfiak Ázsiából „importálnak” feleséget, mert az a sztereotípia él bennük, hogy az ázsiai nők önalávetők, nem agresszívek, engedelmesek, önfeláldozóak, nem panaszkodnak, és minden vágyuk, hogy a férfiak kedvére tegyenek. A szegényebb ázsiai térségekből származó nők közül sokan hajlandók beleállni ebbe az előre kialakított szerepbe, hiszen amerikai feleségként jobb anyagi helyzetbe kerülnek, és esetleg családjuknak is segíteni tudnak. A sárgaláznak természetesen sok kiváltó oka lehet, de ha valakinek éretlen vagy sérült a férfias identitása, és úgy érzi, az öntudatos nyugati nőknél nem rúghat labdába, vagy egyszerűen csak arra vágyik, hogy uralkodhasson valaki felett, könnyen arra a gondolatra juthat, hogy az ázsiai nőket kínáló társkereső oldalak jelentik a megoldást.

Ahol mindenki önmagára ismer

Puccini 1900 nyarán, Londonban látta Belasco darabját – megnézte, pedig nem tudott angolul. A Madame Butterfly ugyanis a maga korában igazi high-tech szuperprodukció volt: akkoriban vezették be a színházakban a villanyvilágítást, és ezt a rendező maximálisan kiaknázta. Az előadásban az a jelenet, amelyben Pillangókisasszony az ablak előtt ülve estétől reggelig várja, hogy Pinkerton eljöjjön hozzá, 14 percig tartott, és eközben egyetlen szó sem hangzott el, csak a fényjáték jelezte a napszakok váltakozását. A közönség le volt nyűgözve, és Puccini tudta, hogy ebből operát kell írnia.

Két librettistája, Giuseppe Giacosa és Luigi Illica nagyszerű munkát végzett. Pillangókisasszony az operában már nem az a naivan csacsogó, tört angolságával mindenkit megnevettető alak, aki korábban volt. És ami dramaturgiai szempontból a legfontosabb: Giacosa és Illica megalkotta Pillangókisasszony és Pinkerton szerelmi kettősét az első felvonás végén. Ezzel megadták az eddigi legjobb választ arra, hogy miért várja vissza Cso-cso-szan Pinkertont. Azért, mert úgy gondolja: meglehet, hogy a házasságuk ideiglenesnek, üzleti alapúnak indult, de azután valahogy egymásba szerettek. Azt hiszi, a férfi szereti őt, ezért vár rá.

Ez az a mozzanat, amitől az egész történet rakétaként felemelkedik, messze maga mögött hagyva Japánt, Amerikát és a 19. század végét. Mert ez már olyan modellhelyzet, amely minden korban, minden kultúrában ismerős. Két ember más-más elvárásokkal, reményekkel, különböző hittel megy bele egy kapcsolatba – de ennek nincsenek tudatában. Vagy eszükbe sem jut, hogy így lehet, vagy nem merik, nem akarják tisztázni. Amikor azután mégis kiderül a valóság, legalább az egyikük nagyon nagyot csalódik. Mindez Puccini zseniális zenéjével együtt elementáris erejű művé vált, nem csoda, hogy képtelenség levenni a műsorról.

Ám van, aki úgy gondolja, még így is túl sok sztereotípia jelenik meg Pillangókisasszony alakjában. A hírek szerint idén májusban egy kis New York-i társulat bemutatta az operának egy olyan változatát, amelyből az első felvonás teljes egészében kimaradt, és a végén nem biztos, hogy Pillangókisasszony öngyilkos lesz. Nem kell a romantika, nem kellenek a giccsbe hajló, színes díszletek, nem kell a harakiriző japánok sztereotípiája. Cso-cso-szan legyen önálló döntésekre képes, modern ázsiai nő…

Pillangókisasszony nagy utat tett meg, amíg elérkezett az operaszínpadra, és reális áron kibérelhető szexmunkásból az elárult hűség megtestesítőjévé vált. És úgy tűnik, kalandjainak még mindig nincs vége.