De mit mondhatnánk azokról az érzelmi döntésekről, amiket a magánéletünkben, a családi életben vagy a munkánkkal kapcsolatban kell meghoznunk? Vagy azokról, amelyek mögött a kérdések jóval homályosabbak, és arról szólnak: „Jól csinálom az életem?”

Ma, a mikrogenerációk korában úgy tűnik, mintha a szülők és nagyszülők nemzedéke nem bajlódna annyira ezekkel a kérdésekkel. Hajtják a mókuskereket, és nem mindig számolnak be arról, hogy dilemmát okoz-e számukra, mit csinálnak jól vagy rosszul. Pedig nekik is vannak komoly problémáik, akár a gyereknevelés, az életkor vagy az egzisztenciális pozíció terén. Mégis, sokszor úgy tűnhet, fegyelmezetten menetelnek előre – még akkor is, ha rossz irányba… „Nincs időnk megélezni a fejszét, mert vágni kell a fát!” – lehetne a jelmondatuk.

Öt centiméternél hosszabb gondolat…

A fiatalabb generációk életét leginkább az önértékelési kérdőjelekkel teli bizonytalanság jellemzi – ami azt is jelenti, hogy életük minden területén nehezebb dolguk van felmenőiknél, mert egy eleve mozgó talajon kell biztonságos tornagyakorlatokat bemutatniuk. A talaj mozog, olykor lejt a pálya, és gyorsul az idő, amelyben döntéseiket meg kellene érlelniük és aztán meghozniuk. Thomas Hylland Eriksen A pillanat zsarnoksága című kötetét azzal kezdi, amivel általában minden „régi típusú” gondolkodó. Lehet, hogy kultúrpesszimistának, esetleg kultúrkonzervatívnak fogják őt gondolni, de akkor is leírja: „olyan társadalomban élünk, ahol már nincs idő egy öt centiméternél hosszabb gondolat végiggondolására”.

Igaza van. A gyorsaság nem tesz jót semmilyen érzelmi folyamatnak, csak a sodródásnak kedvez, ami után törvényszerűen megjelennek a kételyek. Az idősebb generációknak is vannak kérdőjelei az életüket illetően, de ők már egy kialakult vágányon haladnak. A fiatalabbak azonban gyakran még azt sem tudják, hová is kéne tenni a talpfákat, ahol majd nem siklik ki a vonat.

Döntések, gyorsaság, elbizonytalanodás

A fenti triász általában jellemző mostanában. A döntéshozatal érzelmi folyamata „a gyümölcsjoghurttól az életvezetésig” magával hordozza a kételkedés, a hezitálás és az önértékelési szorongások felbukkanásának lehetőségét – és amikor azt gondoljuk, másoknak nyilván sokkal könnyebben megy, gyakran nem látjuk a teljes képet. Azt az érzelmi hátteret, amelynek birtokában az illető tudattalanul megalkotja döntéshozatali folyamatait, ahogy döntései megszületnek.

Egy alkalommal beszéltem egy aneszteziológussal, aki elmondta, valóban vannak olyan helyzetek, amikor egy műtét során neki mindössze alig fél perce van arra, hogy döntsön a változtatásról. „Olyankor felpillantok a műtőben az órára, látom, hogy van negyven másodpercem, és akkor végiggondolok mindent, aztán döntök, de úgy, hogy fél szemem az órán van, mert nem csúszhatok.”

Az életben általában kevésszer kerülünk olyan helyzetbe, hogy villámgyors vészhelyzeti döntést kellene hoznunk, de a fenti mondatok mégis tanulságosak. Adva van a helyzet, az időfaktor, a probléma. A megoldást az időkezelés optimalizálása, a biztonságos szaktudás és a bátorság vagy határozottság együttese alkotja. Nincs idő szorongásoldásra, mert cselekedni kell. Bízni kell abban, hogy a helyzet felismerése és kezelése jól történt. Mindez az életben is így zajlik, nemcsak egy életveszélyes műtétnél. De miután az idővel magunk bánunk, sokszor a szorongások hamarabb felélednek, mert a halogatás „művészetét” gyakorolva hetekig, hónapokig is elhúzhatunk egy olyan érzelmi folyamatot, amiben aztán az sem biztos, hogy a végeredménnyel elégedettek lehetünk. Így áll elő az a helyzet, hogy ma az életvezetéssel, a választásainkkal, a perspektívánkkal kapcsolatos szorongások korát éljük, s az aggodalmak e szövevénye miatt egyre bonyolultabbnak tűnik az életünk.

Gyakran halljuk pszichoterápiás helyzetekben, hogy „Most már elegem van, történjen valami!” De hát mi is történhetne, ha az illető fél döntést hozni, ha inkább sodródik a saját életében?

A passzivitás biztonsága

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy állandóan csak örömteli pillanatokat és sikeres perceket él meg – a másik véglet, ha valaki azt éli át, hogy szinte minden fontos szituációt elszúr, fél órával később már látja, mennyire mást kellett volna mondania, egyszóval hogy megint eltolta, szokás szerint, ahogy mindig… A fiatal generációk sokszor reagálnak erre visszahúzódással, illetve az ilyen szituációk kerülésével. És bár ez olyan helyzet, amiből sokat lehetne tanulni, mert ezek a tapasztalatok csiszolják döntési képességeinket, gyakran látjuk, hogy a passzivitás biztonsága vonzóbbnak bizonyul.

Az élet bármely területén is járunk, döntéshelyzetekben két fontos jellemzőt kell számításba vennünk. Az egyik az érzelmi tényező, vagyis minden, ami áthullámzik rajtunk abban a percben, a másik viszont az értelmi eszközök működése, tehát a gondolkodás, az átlátás és a higgadt problémamegoldás képessége. Ha egy vígjátékban azt látjuk, hogy főhősünk izzad, szorong, dadog, és mindent megadna azért, hogy máshol lehessen, rögtön tudjuk, hogy valószínűleg nem élete legjobb mondatait fogja kicsiholni magából. Ugyanígy ismerős az ellenkező véglet: a hidegfejű, számító, pókerarcú szereplő, akin senki nem igazodik el a fontos szituációkban, és aki a legtöbbet söpri be minden jelenet végén.

Van olyan karakter, aki egész életében konfliktuskerüléssel jellemezhető, vagyis állandó erőfeszítései arról szólnak majd, hogy „megússza” a szituációkat – és nem számít, milyen áron. Akik viszont nem félnek önmaguk érdekeinek képviseletétől, bátran belemennek olyan beszélgetésekbe is, ahol végig érvelni, magyarázni kell, mert őket a győzelem élteti. Hétköznapi életünkben általában e két véglet között mozgunk.

A stratégiák

Ha valaki úgy érzi, hogy ő a klasszikus lépcsőházi viccmesélő, akinek a poén csak később ugrik be, akkor érdemes előre felkészülnie a döntési helyzetekre. Ez nem jelent mást, mint hogy át kell gondolni, kivel is állunk majd szemben, ki ő nekünk, mit akarunk tőle és a szituációtól, milyen érzésekre számíthatunk a másiktól és magunktól. Ha például a főnökünkkel kell előléptetést vagy eltolt munkát megtárgyalni, érdemes tisztában lennünk azzal, hogy alapvetően kedveljük-e, vagy inkább kicsit tartunk tőle, hogy mennyit vagyunk képesek felvállalni a saját hibáinkból, felelősségünkből és vágyainkból. Azt is végigfuttathatjuk gondolatban, vajon megemeli-e a hangját, vagy inkább elhalkul majd, miközben nekünk már a gombóc egyre nő a torkunkban – vagy ellenkezőleg, kedvesen fog beszélgetni, miközben jottányit sem enged a saját igazából. Az önismeret ezen a területen is nagyon fontos tényező, mert sokkal jobb a helyzet, ha tisztában vagyunk saját működési jellemzőinkkel, ha felismerjük, mely ponton szoktuk a fonalat – és a játszmát – elveszíteni.

Ez a stratégia segít abban, hogy azt érezhessük, a helyzet feletti kontroll a kezünkben van, és nem az események sodornak magukkal. Mikor az érzelmek túláradnak valakiben, ez általában értelmi eszközeinek színvonalcsökkenéséhez vezet. Nagyjából úgy, mint az érettségin, ha a szorongás nagyra dagad, egyre kevesebb a valószínűsége, hogy beugrik a mohácsi vész évszáma. Ez azonban nem jelenti azt, hogy törvényszerűen így kell lennie, mert az érzelmek kezelése és a racionális gondolkodás megtartása begyakorolható képesség.

Az érzelmek működése

Amikor tényszerűen kell döntenünk, tehát tárgyi vagy egyéb kézzelfogható tétje van a dolognak, látszólag könnyebb a helyzet – nem így, amikor érzelmekről, életmódról, párkapcsolatról van szó. Életünk minden döntése után a lelki egyensúlyunk mérlegének serpenyői mutatják majd meg, hogyan is értékeljük a helyzetet. Ha a mérleg egyensúlya tartósan felborul, az azt jelenti, hogy megszűnt a nyugalom és a biztonság, s gyakran megjelenik a szorongás. Olykor valaki csak azt érzi, hogy valami nem jól van, nem teljesen elégedett – ez a diszkomfortérzés azt jelzi, hogy valamit beáldozott az ember, vagy alárendelődve kellett elfogadnia valamit.

A világon rengeteg olyan házasság van, melyben a felek mindennapos diszkomfortérzése valójában a hajdani párválasztásra vezethető vissza, amibe az évtizedek során beleragadtak. A fiatalabb generációk ma szívesen menekülnének ettől az érzéstől, ars poeticájuk – „én nem leszek boldogtalan” – kiindulópontnak nem rossz, ám utána jönnie kell egy másik gondolatnak is, ami megfogalmazza: „így szeretnék boldog lenni”. Ez azt bizonyítaná, hogy a cél és az elhatározás világos és egyértelmű, nem pedig szorongásvezérelt.

Egyszer valaki azt mesélte, hogy miközben autót vezetve a kátyúkat kerülgeti, szinte mindig belehajt a lyukakba, ha azon fohászkodik, hogy „csak nehogy megint belemenjek” – de ha azt fogalmazza meg, hogy „na, akkor most erre kanyarodom, mert ott egy kátyú”, akkor elkerüli őket. Az életünkben meghozott döntések, a lelki egyensúlymérlegünk állása nyilván nem csak ezektől a belső mondatoktól függ majd, de a helyzet jól mutatja, mekkora szükség van arra, hogy önmagunkkal folytatott beszélgetéseink, belső monológjaink ne a kudarckerülésről, hanem a helyzet optimális megoldásáról szóljanak.

A felmentések

Mindannyian ismerjük a „végül nem arra a szakra jelentkeztem, mert úgy gondoltam, oda nem vennének fel, mert nem ilyeneket keresnek, mint én” vagy a „próbáltam lefogyni, de pont jöttek az ünnepek, és akkor nem tehetem meg a családdal, hogy nem eszem a bejgliből” jellegű mondatokat.

Ezek olyan megengedő gondolatok, amelyek racionálisan nem állják meg a helyüket, és olykor hosszan kell magyarázni őket egy külső szemlélőnek. Gyakori, hogy a felmentést, önigazolást takargatjuk, ám az igazság mindig kiderül. Az önigazolások tudattalan magyarázatok arra, amit nem tudtunk vagy nem akartunk megtenni.

Hibás döntések után gyakran hallunk olyan érveléseket, amelyek csak túlélni segítettek egy helyzetet, de a megoldásban nem vittek előre. Könnyű belátnunk, hogy aki ily módon oldja meg a problémáit, saját magának köszönhetően nem tud majd igazi változást elérni, hiszen alapvetően mindent megtesz az ellenkezőjéért. Amikor valaki felelőst keres élete alakulásáért, és mindig felmenti magát, akkor önmagára nézve kedvezőtlen helyzetet állít elő. Sok esetben ezek a felmentések valójában olyan tudattalan öndestruktív érzelmi folyamatok, melyek azt „segítik”, hogy az illető rossz helyzetben maradjon. Amikor egy pszichoterápiás ülésen azt halljuk, hogy „nincs egy normális állás, pasi, nő, főnök…”, majdnem biztos, hogy jönnek az önigazolások, amelyek a jól ismert tudattalan ismétlési kényszer miatt az életben oly sokszor előfordulnak.

Az optimális önbizalom

Az elbizonytalanodás nem feltétlenül kellemes érzés, de nagyon fontos. Van optimális mértéke, ami azt jelenti, hogy utólag is megvizsgáljuk, mit és hogyan döntöttünk. Amikor ez a mérték túlszalad, és szorongásos állapotba csúszik át, akkor az egész döntési folyamat megkérdőjeleződik. Az élettel kapcsolatos döntéseink leginkább érzelemvezéreltek és kevéssé racionális alapúak, de nyilván nem mindegy, hogy az e folyamatok tudattalan hátterét alkotó érzelem konstruktív vagy destruktív.

Akinek az önértékelése elég jó, és optimális az önbizalma, nem szeppen meg akkor sem, ha kiderül, valahogy mégis rosszul döntött. Az elbizonytalanodás az ő számára iránytű, és nem pallos, ami lecsap a fejére. Felismerni és bevallani, hogy rosszul döntöttünk valamiben, a legnagyobb dolgok egyike, amit megtehet valaki. Amikor azt mondjuk, a döntésekhez olykor bátorság kell, valójában arra is gondolhatunk, igazi bátorság ahhoz kell, hogy önmagunk mellett döntsünk. Ez nem a nárcisztikus érzelmek idealizációját jelenti, hanem bölcs belátást. Annak felismerését: nem biztos, hogy az élet minden döntését jól hozzuk meg, de ha belátóak vagyunk, és kibírjuk, hogy lelki egyensúlyunk néha meg-megbillen, akkor jól éljük az életünket.