A szeretet képessége elvehető?

A szeretet képessége vele születik az emberrel, ám ahhoz, hogy kibontakozhasson, megfelelő környezetre van szükség az élet legkorábbi szakaszában. Eredendően tehát nem kell külön megtanulnunk, hogyan kell szeretni, milyen módon élhetjük át ezt az érzelmet, de a szeretni tudás képességét igenis el lehet venni az embertől. A nagy kérdés, hogy azok, akikben nem engedték természetes módon kibomlani a szeretetet, utólag, felnőttkorukban tudják-e pótolni ezt a hiányt.

A pszichopaták helyzete a legsúlyosabb. Ők azok, akik gyakorlatilag képtelenek a szeretetre, a többi emberrel való együttérzésre. Mivel egyáltalán nem zavarja őket, ha másoknak kárt okoznak, sokkal könnyebben szánják rá magukat bűncselekményekre, mint a szeretetre képes emberek. A pszichopátia személyiségzavar, de nem büntethetőséget kizáró állapot, ugyanis a betegek tökéletesen fel tudják mérni tetteik következményeit – csak éppen ezek egyáltalán nem érdeklik őket. Noha ennek a pszichés zavarnak a kialakulását többféle tényező együttesen idézheti elő, jellemző, hogy aki pszichopatává fejlődik, azt már csecsemőként és kisgyermekkorában tönkretették. Gyakori, hogy ezeket az embereket szüleik brutálisan bántalmazták, ugyanakkor teljesen el is hanyagolták, és semmilyen pozitív érzelmet nem mutattak irányukban. Vannak kutatók, akik szerint ilyen körülmények között a gyermek agya nem képes a normális fejlődésre, és ez is hozzájárul a későbbi „érzelmi fogyatékossághoz”. A pszichopaták sajnos később sem képesek megtanulni a szeretetet, bár általános megfigyelés, hogy a középkorúság felé haladva állapotuk valamennyit javul – igazából senki nem érti, miért. Mindenesetre a remény él, hogy a pszichopátia a jövőben kezelhető lehet.

Elrejtett érzelmek

Egészen más kategóriába tartoznak azok, akik nem szenvednek semmiféle pszichés zavarban, de láthatóan van egy kis gondjuk a szeretettel: távolságtartóak, nem szívesen beszélnek érzelmekről és nehezen alakítanak ki bensőséges kapcsolatokat. Gyakori, hogy ha úgy érzik, párkapcsolatuk túl meghitté vált, kétségbeesetten kimenekülnek belőle, csak hogy ne kelljen megnyílniuk, ne kelljen érzelmeket adniuk és kapniuk. Úgy tűnhet, nem tudnak szeretni, pedig valójában másról van szó – kötődési zavarral küzdenek. Mindenkire jellemző ugyanis valamilyen kötődési stílus, egy olyan alapséma, mintázat, ami az egyén élete során újra és újra felbukkan az érzelemteli kapcsolatokban. A kötődési stílus az első egy-két életévben alakul ki, amikor megtanuljuk, hogyan is kell kapcsolatban lenni valakivel. Az alapmintát természetesen az anyával, illetve a szülőkkel való kapcsolat jelenti. Ha az anya odafigyel gyermekére, megérti szükségleteit és ezekre megfelelően reagál, a gyerekben biztonságérzet alakul ki: „szóval ilyen a világ, lehet számítani az emberekre, érdemes jelezni, ha szükségem van valamire, mert általában megértik, és legtöbbször meg is oldják a helyzetet”.

Vannak azonban olyan szülők, akik maguk is azt tanulták kiskorukban, hogy az érzelmeket nem mutatjuk ki, nem beszélünk róluk, nem foglalkozunk azzal, hogy mások lelkében mi megy végbe. Legyen ez mindenkinek a saját ügye! Ezek a szülők nem ellenségesek, odafigyelnek gyermekükre, a gyakorlati szükségletek szintjén mindennel ellátják, azonban nem próbálnak ráhangolódni érzelmeire. Az így felnövő gyerekekben az a séma alakul ki, hogy az érzelmeket nem szabad kimutatni, mert nem illik, kínos, és úgyis csak elutasítás vagy büntetés lesz a vége. Ezt a sémát a lélektanban elkerülő kötődési stílusnak hívják. Akire ez a viszonyulási mód jellemző, ridegnek, érzelemmentesnek tűnhet, de nagyon fontos észrevenni, hogy a háttérben nem pszichopátiaszerű szeretetnélküliség húzódik meg, hanem csak az érzelmekhez való viszonyulással van gond.

Ilyen esetekben „meg lehet tanulni a szeretetet”, noha valójában nem a szeretet maga az, ami megtanulandó, hanem az ember lelkében élő érzelmek felismerése, elfogadása, másokkal való megosztása. Ez a tanulási folyamat mindig azzal kezdődik, hogy az embernek meg kell szeretnie önmagát, magasabb szintre kell emelnie önértékelését. Az érzelmi elzárkózás mögött ugyanis az a régről hozott tapasztalat rejlik, hogy „az érzelmeim nem elég fontosak, hogy mások odafigyeljenek rájuk, nem érdekli őket, mi zajlik bennem”. A következő lépés azután a mások felé való nyitás, majd a pozitív visszajelzések alapján bizalmi, érzelmeken alapuló kapcsolatot lehet kiépíteni, és a kötődési stílus lassanként megváltoztatható.

Ne veszítsük el!

Olyan is előfordul, hogy nem a szeretet gyakorlását kell megtanulnunk, hanem azt, hogy miként ne veszítsük el a szeretetet. Ez a sajátos helyzet áll elő akkor, ha az emberekben eredendően megvan az egymás iránti szeretet, de ezt külső hatásokkal szándékosan megpróbálják kiirtani. Erre a világ számos pontján találhatunk példát, a gyűlölet ugyanis politikailag jó üzlet. Szomszédos népek, egymás mellett élő kultúrák, versengő politikai pártok vezetői gyakran ítélik úgy, érdemes meggyűlöltetni híveikkel a rivális csoportokat, mert feltételezik, hogy az ellenséges érzelmek majd erősebbé teszik a saját közösség egységét. Ilyenkor a politikai haszonszerzés sokkal fontosabb szempont, mint az, hogy a szeretet üldözése miatt romlik az emberek lelki életminősége. Az egyénnek azonban jogában áll fellázadni ez ellen és megtanulhatja megőrizni vagy újra létrehozni a szeretetet. Megtanulhatja, hogy – legalábbis csendben, legbelül – elutasítsa az egyes emberekről, embercsoportokról, vallásokról, nemzetiségekről mesterségesen kialakított, démonizált képeket, és a másik embert embernek és szerethetőnek lássa. Lehet, hogy Pál apostol erre is gondolt. Meg kell tanulnunk megakadályozni, hogy kiszorítsák belőlünk a szeretetet. Hogy többek lehessünk a semminél.