Történészektől, régészektől tudjuk, hogy az emberiség évezredek óta játszik, és hogy a legtöbb játék az ókorból ered. Eredetileg vélhetően kultikus célokat szolgáltak: az emberek az istenek szándékait igyekeztek kifürkészni a játékokkal. Az ásatások során előkerült aprócska használati tárgyakból gyanítható, hogy azok gyermekek számára készültek, a táblajátékokból pedig, hogy azokat felnőttek használták. Az írásbeliség megjelenése óta azt is tudjuk, hogy Mezopotámiától, Egyiptomon vagy Kínán át a görögökig, majd a későbbi korokig mennyire fontos szerepe volt a rejtvényeknek is és a legkülönfélébb versengő játékoknak, élen persze a sportjátékokkal.  

Ki és miért játszik? 

Nemcsak a gyermekek, minden ember játszik – életkortól, fizikai és mentális korlátoktól függetlenül. Lehet, hogy különböző módokon, de mindenki játszik. És az állatok is, nemcsak az emberek. Amikor pedig felidézzük, hogy életünk során kivel, kikkel és hogyan játszottunk, azonnal kiderül, hogy játszani lehet emberekkel, állatokkal, tárgyakkal; kettesben, csoportosan, de akár egyedül is; szabadban vagy zárt helyen, sőt a virtuális térben vagy „fejben” is. 

Játék és szerencse

Ha a szinte végtelen számú játékfajta csoportosítására rendezőelveket keresünk, akkor a játékok két csoportját mindenképpen érdemes megkülönböztetnünk. Az angol nyelv ezt meg is teszi, amikor a play és a game szavakat használja. A play nagyon általánosan utal a játékra, míg a game a játékoknak arra az alosztályára vonatkozik, ahol szabály, ügyesség és véletlen, valamint ezek sajátos összjátéka a játék fő jellemzői. A szerencsejátékok egyértelműen azt a változatot jelenítik meg, ahol a véletlennek (szerencsének) domináns szerepe van. A szerencsejátékok a történészek szerint a jóslásokban gyökereznek. Az emberiségnek abban az ősi vágyában, hogy kifürkéssze – sőt, valahogy befolyásolja – a jövőt.  Amit a történészek az emberiség ősi vágyaként írtak le, az a pszichológiában a kontroll-hit jelenségében ragadható meg. Fontos, pozitív érzést generáló élmény, ha „a mi kezünkben van a kontroll”, „rajtunk, az ügyességünkön múlik, hogy mi fog történni”. Valójában a játékokban is ennek megélésére törekszünk. A kutatók meglepetésére ez az elvárás gyakran még olyan szerencsejátékoknál is jelentkezik, ahol kizárólag a véletlenen múlik a játékos sikere. A kontroll illúziójának nevezték el ezt a jelenséget, ami ráadásul nemcsak a játékosoknál, hanem a nézőiknél is megfigyelhető. A „kockázók” pl. különös rituálékkal rázogatják a kockákat dobás előtt, mintha a technikájukon múlna, hogy milyen számok jönnek ki (persze a szándékos csalást zárjuk ki) –, a nézőik pedig az egyik vagy másik játékos „ügyességében” bízva fogadnak rájuk, néha igen komoly tétekkel.

Mire jó a játék?

Mi lehet a játszó lény számára a játék „haszna”? Mit „tud”, ami arra késztet, hogy játsszunk? Sokféle szakterület kiváló tudósai, gondolkodói próbálták megválaszolni ezeket a kérdéseket. Köztük a kultúrtörténész Huizinga, aki szerint a sporttól a művészeteken át a tudományig, sőt a háborúig, szinte minden a játékban gyökeredzik, s annyira alapvető tevékenységnek tartotta a játékot, hogy az embert egyenesen „Homo Ludens”-nek titulálta; vagy Csikszentmihályi Mihály, aki a játékot a kreativitással és a flow élménnyel közös platformra emelte.  A jeles magyar idegélettan-kutató, Grastyán Endre pedig – a tudományban akkoriban még szokatlannak tűnő témaként – „A játék neurobiológiája” címmel tartotta meg akadémiai székfoglalóját 1983-ban. 

És mire jó élettani szempontból?

Kimutatott tény, hogy az emlősök aktív éber szabadidejük 10-50 százalékát töltik játékkal, a fiatal egyedeknél pedig ez az arány akár 90% is lehet! Mi lehet az oka a játék ilyen mértékű evolúciós diadalának? Grastyán arra a következtetésre jutott, hogy a játéknak ugyan nincs közvetlen létfenntartó vagy fajfenntartó funkciója (így evolúciós alkalmazkodási szempontból fölöslegesnek tűnhet), azonban fontos szerepe van aktivációs szintünk szabályozásban, és azon keresztül egyfajta öröm-érzés, azaz pozitív érzelmi állapot generálásában. Szerinte a feszült és oldott állapot közötti optimális élményünket igyekszünk beállítani, amikor játszunk. Ha a feszültség túl nagy, azt játékkal is csillapíthatjuk; ha pedig túl kicsi, akkor azt lehet játékkal is emelni. Játékra tehát az motivál bennünket, hogy általa – fiziológiai mechanizmusok révén – szabadon alakíthatjuk az energia-szintünket, ráadásul öröm-érzést idézünk elő magunknak. Önmagunknak állítunk nehézséget, amelynek leküzdése boldoggá tesz bennünket. Grastyán érvelésében kiemelt szerepe van annak, hogy a játékra motiváltak vagyunk, de annak is, hogy szabadon választjuk a játékot. Ma már fontos azt a kérdést is feltennünk, hogy mitől fordulhat át bizonyos játékok esetében ez a szabadság kényszerítő erőbe – gondoljunk csak a már addikciónak számító veszélyes játékszenvedélyekre… 

A személyiségkutató Kulcsár Zsuzsanna szerint a játékos viselkedés – neurofiziológiai mechanizmusok révén – nemcsak a saját feszültségi szintünket képes szabályozni, hanem társas interakcióinkat is. Az interaktív játék ugyanis barátságos együttlétet segít létrehozni, olyan kémiai anyagok fölszabadítása révén, amelyek gátolják a destruktív agressziót. Kulcsár ezért a játék fő szerepét abban látta, hogy a magas szintű önszabályozás (kontroll és önkontroll) sajátítható el és gyakorolható általa.  

Stuart Brown pszichiáter, az amerikai Nemzeti Játékintézet vezetője egyik TED-előadásán (https://www.youtube.com/watch?v=xPM8C1_Cvxk) izgalmas történettel demonstrálja a játék agressziót semlegesítő hatását. A zord északon egy láncra kötött husky-kutyát próbál fényképezni egy német fotós, amikor váratlanul felbukkan egy éhes sarki jegesmedve. Úgy tűnik, a kutya számára itt a vég. Ám ekkor a kutya az állatok test-nyelvén a „játszani akarok” üzenetét küldi a medvének. És megtörténik a csoda. A veszedelmes ragadozó örömteli játékba kezd az előzőleg még prédául kiszemelt kutyával!

(Lásd az ábrasort: támadás, játék-pozíció, barátság)

A biológiai magyarázatokon túl – tapasztalatszerző gyakorlás

A fejlődéspszichológusok persze nem fiziológiai alapon keresik a játék „hasznát”: szerintük arra való, hogy tapasztalatokat szerezzünk és begyakoroljunk olyan funkciókat, amelyek majd az élet „éles helyzeteiben” jól kamatoztathatók. („Mellesleg” ez a cselekvés idegrendszeri és fizikai működésünket is fejleszti).

A tapasztalatszerző gyakorlás legkülönfélébb – fizikai, szellemi, kapcsolati – készségeinkre vonatkozhat, ráadásul mindezek számítógépes játékban is működhetnek! (Lám, máris egy adalék ahhoz, hogy a másfajta játékokat lassan kiszorító számítógépes játékok is lehetnek hasznosak. Bár „eluralkodásuk” riasztónak tűnik, nem biztos, hogy félnünk kell ettől a játék-műfajtól.) Próbálgatunk – utánzás révén – olyasmit, amit megfigyeltünk másoknál: főzőcskézünk, babázunk, kisházat építünk, katonásdit, autóvezetést játszunk. Vagy próba-szerencse alapon a környezeti ingerek viselkedésre késztető jellegzetességeire reagálunk. Például egy fa arra késztet, hogy fölmásszunk rá; egy pocsolya, hogy átugorjuk, vagy tapicskoljunk benne; a távolság, hogy gyorsan elérjünk a végére; és próbálgatjuk, tudunk-e ügyesen megfigyelni és észben tartani valamit, vagy meg tudunk-e nevettetni egy másik embert stb. 

A játéknak ezt a „próbálkozással és gyakorlással a fejlődést segítő funkcióját” látszik igazolni az a tény, hogy a kedvelt és spontán játékformák a fizikai és mentális fejlődés életkori szakaszainak megfelelően változnak. Valójában erre alapozódnak a felnőttek által kezdeményezett (vagy sugallt) ún. fejlesztő játékok is. 

Játékformák és életkori szakaszok 

A gyermekek játékaiban 

először a mozgásos-érzékszervi funkciójátékok, 

majd a szerepjátékok (szimbolikus játékok), 

utána a konstrukciós játékok, 

végül pedig a szabályjátékok dominálnak.

Amikor már mindegyikhez érettek vagyunk, valójában bármelyiket játszhatjuk aktuális igényünk, hangulatunk, állapotunk szerint. 

Kicsit más fogalmi keretbe helyezve a fejlődéspszichológusok tapasztalatszerző, gyakorlási funkció melletti érvelését, azt is mondhatjuk: a játék arra való, hogy megismerkedjünk a körülöttünk lévő világgal, és kipróbáljuk, abban hol a helyünk és mik a lehetőségeink. Az antropológusok, néprajzosok ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a játékban „a világ rendjét” próbáljuk magunkra vonatkoztatva leképezni. Lukácsy András még ennél is tovább megy, amikor azt állítja: a játék a rendteremtés eszköze, méghozzá olyan rendé, amely a szabadságon alapul.” 

Játékra tehát szükségünk van egészséges fejlődésünkhöz és jóllét-érzésünkhöz. Az előzőekben láthattuk azt is, hogy amennyiben az ontogenezis keretében vizsgáljuk a játékokat, azok változatait képességeink, készségeink fejlődése határozza meg – ám a játék is alakíthatja, fejlesztheti képességeinket, készségeinket. 

Mivel a játék elősegítheti a fizikai és mentális érésünket, mindenképpen fontos, hogy a legkorábbi gyermekkortól lehetőségünk legyen játszani! Egyértelmű, hogy ez elsősorban a szülők, nevelők felelőssége, de komolyságát bizonyítja, hogy társadalmi szinten is szabályozzák. Az ENSZ 1989-ben elfogadott „Gyermek Jogairól szóló Egyezményének”, nyolc alappillére közül a 8. a játékhoz való jogot is nevesíti. Magyarországon ezt az Egyezményt az 1991. évi LXIV. törvény rögzíti, amelynek a 31. cikke tartalmazza a játékra vonatkozó előírást. 

Játékterápia

A játékterápiának nevezett pszichológiai beavatkozás (a művészetterápiákhoz hasonlóan) egyszerre diagnosztikai eszköz és terápiás módszer. Lényege, hogy a terapeuta játék-lehetőséget (helyet, eszközöket) biztosít a problémával küzdő gyermeknek, aki játék közben valójában a problémáit és az azokhoz való viszonyulását játssza el előtte. A terapeuta ebből fel tudja mérni, hogy a gyermeknek mik a gondjai s azokkal hogyan próbál megküzdeni. Megállapítja, mennyire adekvátak a gyermek megoldásmódjai, és miből adódnak az elakadásai, hibás próbálkozásai. Hagyja, hogy újra és újra lejátssza a számára feszültséget okozó történeteket/helyzeteket, hogy oldódhassanak a feszültségei, vagy egy-egy ponton bekapcsolódva a játékába, rávezeti, hogy másfajta megoldások is léteznek, mint amivel odáig – kudarcosan és fájdalmat okozóan – próbálkozott.

 Az, hogy a játékban feltárul a személyiségünk, nemcsak a pszichológusok számára ismert tény. Anekdoták szólnak arról, hogy neves üzletemberek és politikusok, mielőtt leülnének tárgyalni, előtte meghívják partnerüket egy golfpartira. Ez egy hosszú játék, ahol a játékosokat előbb-utóbb elragadja a nyerni akarás szenvedélye, és bizony megmutatkozik, mit és hogyan képesek megtenni a győzelemért.     

Mi lehet a pszichológus tanácsa? Életkortól függetlenül merjünk játszani, méghozzá gyakran és többféle játékot! Játsszunk sokat a szabadban, otthon vagy klubokban, vagy éppen a virtuális térben! Játsszunk fizikai és szellemi, társas és egyedül is játszható játékokat! És legfőképpen legyünk szabadok a játékban, ne hagyjuk magunkat manipulálni!