A Hófehérke eredetét nehéz lenne meghatározni, de számunkra a Grimm testvérek nyomtatásban megjelent verziója az irányadó. Az állandó elemek ebben a sokváltozatos mesében: a királynő tükre, ahol megbizonyosodik a szépségéről, az erdőbe küldés, a megöletési szándék és a törpék, akiknél menedéket talál az elüldözött hercegnő. S mivel ezek az elemek túléltek sok-sok évszázadot, nyilván valami nagyon fontos tanítást tartalmaznak a női létről, a nővé érésről, a világ működéséről. De – mint minden ilyen nagyon is ismerős történetben – már régen nem vesszük a fáradságot, hogy valóban a mélyére nézzünk, miről is szól a mese. Azok a szimbólumok ugyanis, amelyekből ez a látszólag oly egyszerű történet építkezik, már nem is tűnnek fel ismerősségük miatt, nem gondolunk bele a történés mélységeibe – de anélkül is hatnak ránk, mert az erő, amellyel a történet megszólít, változatlanul működik…

Hogy is szól a mese? 

Az egyik oldalon áll az ártatlan és védtelen szépség, a másikon a gonosz királynő, aki mindenáron uralomra tör, nem érdekli senki és semmi, főként nem a védtelen ártatlanság… Ezek a sajátos ősi képek egy ősi „nyelven” szólnak ma is – ez az archetípusok nyelve, másképpen az analógiáké, ahol a hasonlóságok, a megfelelések, az egymásra utalások alkotják a közlések szövetét. A mese így olyan térképpé válhat, amelyben megtalálhatjuk saját életünk eseményeinek, történéseinek analógiáját. S ezzel nemcsak rálátunk problémáinkra, de meglátjuk a kivezető utat is. Minden szereplő megjelenít valamit abból a mindennapos folyamatból, amelyben félelmeinket, gátlásainkat, belső szorongásainkat kivetítjük a környezetünkre. Megszemélyesítjük őket, hogy aztán ujjal mutogathassunk: miatta nem tudom megvalósítani az álmaimat, ő az oka, hogy nem sikerül semmi. De ha jól megnézzük az éppen olvasott mesét, kiderülhet, hogy a negatív hősök saját belső akadályainkat szimbolizálják, méghozzá nagyon pontosan körvonalazva azt az erőt, ami éppen visszatart minket. Sorsfordító lehet hát belépni a mese alkotta világképbe, s ennek tükrében megnézni magunkat… 

Hogyan is kezdődik ez a régi-régi történet? 

A királyné ott ült csillogó ébenfa keretes ablakában, s öltögetés közben ki-kinézett a hóesésbe. Ahogy így elszórakozott, és nem figyelt eléggé a munkájára, egyszer csak megszúrta a tűvel az ujját, úgyhogy nyomban kiserkedt belőle három vércsepp. A királyné nézte a vércseppeket az ujja hegyén meg künn a kerten a hó fehér leplét, aztán az ablak ébenfa keretét s azt gondolta magában: „Bárcsak ilyen gyermekem volna: fehér, mint a hó, piros, mint a vér, fekete, mint az ében.” 

Szembenézni anyáink álmaival

Mintha nem is az élet létrehozására vágyna, hanem valami színházi díszletbe foglalt tökéletes látványra. Csoda-e, ha a szülés után egy mondattal elintézi őt a mese: „S ahogy a gyermek megszületett, a királyné meghalt”. A megélhető valóság helyett létrehozta álmai álvalóságát, s amint ennek „testet” adott, már meg is halt, hiszen láthatóan csak álmaiban élt…Amikor pedig ebből az álomból megszületett a lány, akit a mese Hófehérkének nevez, máris viheti vállán az anya meg nem élt valóságának súlyát…

Hogyan lehet vajon ilyen teherrel jól megélni a kamaszkort? De a mese segít és old. Amikor Hófehérkét kilöki a gonosz mostoha, a mese hallgatója valóban egyszerre élheti meg a mindenkori anya negatív arcát, kegyetlenségét, de azt a megkönnyebbülést is, hogy van kiút ebből a helyzetből. Amikor a hősnő elindul, hogy ekkora ellenerővel szemben felnőtté váljon, minden kor minden hasonló kamaszlányával együtt viszi az ártatlanság, naivság terhét – amit aztán a felnőtté válásban így is, úgy is elveszít majd. A mese valósága a lélek valósága. Igazsága épp abban áll, hogy azt a nehéz és bonyolult folyamatot segít megélni, amellyel mindannyian szembenéztünk egyszer. Ráadásul a mese szereplőin keresztül egyszerre élhetjük meg az ártatlanságot és gonoszságot. De hát miben is áll a királyné gonoszsága? Abban, hogy ő akar a legszebb lenni, versenytársak nélkül, mert az élet varázslatos sokszínűsége helyett a tökéletesség mellett kötelezte el magát. Mintha Hófehérke édesanyjának álma kelne életre…

Lehet, hogy ez minden kamaszlány felnövésének ára? Szembe kell nézni az anyák álmaival, mert különben egyszer csak rájöhetünk, hogy minden ellenkezésünk dacára valami hamis maradt bennünk. Mert egyszer kérlelhetetlenül szembesülnünk kell a tükörben az önmagunk tökéletességét kereső „gyilkos” valósággal, azzal az asszonnyal, aki ölni is képes egy tükör-valóság hangjára hallgatva. Ez lehet akár az anyáink által ránk hagyott minta, ahol az eleven életnél fontosabb a „ki mit szól hozzá” igazsága. De a mese igazsága éppen abban rejlik, hogy nem lát megoldhatatlan problémát, ismeri a rend helyreállításának módját, megmutatja, hogyan lehet ebből a látszólag zsákutcába került helyzetből újra az élet felé fordulni. A megszülető gyermek szimbolikus értelemben maga a jövő, amelyet hatalmunkban áll megváltoztatni, élettel telíteni. Ehhez azonban szembe kell néznünk magával a valódi problémával: a női erő látszatokba menekülő álvalóságával. Azzal a mintával, amely eltorzulva, hamis látszatokba menekülve egy tükörben véli felfedezni az életét irányító erőt. 

A megmentő „vadász”

A királynő számára tűrhetetlen a folyvást változni és növekedni akaró élet, Hófehérke személyében pedig ez az erő nyilvánul meg, az, amely öntudatlanul is levetni készül a hamisságokat. Így aztán nincs más választása, mint megölni, kiiktatni ezt a zavaró momentumot (vagyis az életet  – magát Hófehérkét!). A mese igen pontos szimbolikával láttat: a parancsot a vadásznak kell teljesítenie. A vadásznak, aki ismeri az életet és a halált elválasztó pillanatot, aki az erdő (a legdúsabb vegetáció) és egyben a tudattalan mező ura. A vadász a mi belső lélekvalóságunkban a testnek felel meg, hiszen a test tudja, ismeri önmaga valóságát, érzi az eleven lüktetést, de „parancsra” képes ölni, képes szembefordulni az élettel. Hétköznapi valóságunkban ez a szomatikus mező, ahol képesek vagyunk megbetegíteni a testünket, fittyet hányva elemi érdekünknek, működésének olyan parancsot adhatunk, ami rövid vagy hosszú távon halálos végre tör…

Szerencsére a vadászban – vagyis testi intelligenciánkban – többnyire van annyi muníció, hogy nem fogadja el magára nézve érvényesnek a parancsot, hanem kibúvót keres, helyettesít: valódi szervek helyett ál-szervekkel csapja be a királynőt. Ez tipikusan a szomatizálás szakasza, amikor a tudat egyelőre még nem tud valódi betegséget létrehozni, csak úgy tűnik, mintha… 

A védelmező „törpe”

Olyan szakasza ez az életünknek, amikor az erdőben alámerülve (vagyis a tudattalan mezőben bolyongva) rátalálunk egy védelmező közegre. A törpe minden mitológiában (főként a germán mitológiában) olyan erőt képvisel, amely tartani képes a földet, erővel bír, s ez az erő a föld mélyével áll kapcsolatban. Gyönyörű folyamatot mutat meg nekünk a mese ezekkel a látszólag egyszerű képekkel: miközben ott van a királynő gyilkos szándéka (azaz éppen önmagunk életteli, még ártatlan részét készülünk megölni),  alulról, az anyag, a test oldaláról elindul egy ellentétes folyamat a legtriviálisabb hétköznapi feladatokkal: Ha megígéred, hogy gondját viseled a házunknak, főzöl, mosol, varrsz és foltozol ránk, mi szívesen itt tartunk magunknál; meglásd, jó sorod lesz, nem lesz semmiben hiányod. Csak ennyi – tedd a dolgod, és életben maradhatsz. De vajon ennyi elég az élethez? Egy darabig talán, hiszen mi nők időnként hajlamosak vagyunk az életet összetéveszteni a mindennapok banális feladataival, amelyeket mindenképpen el kell végezni – hát azonosítjuk őket magával az élettel. Főzünk, mosunk, takarítunk, stoppolunk, és talán nincs is hiányunk semmiben – vagy mégis? 

A „királynő” támadása

S itt megint kinyílik a már jól ismert tükör/ajtó: szép vagy, szép vagy, de Hófehérke (vagyis lényünk életteli része) még mindig él, s nem elégszik meg ennyivel. Rejtett, látszólag biztonságos, hétköznapi eseményekkel jól körülhatárolt világunkon túl még mindig működik az „árnyékos oldal”, a tükör által megszabott (a látszatok elfogadására szocializált) kvázi-valóság. Újabb támadás közelít, most már nem áttételesen, a vadász közbeiktatásával (azaz a test révén belülről támadva), hanem közvetlenül a nőiség révén – azaz maga a királynő indul el, hogy kiiktassa a zavar forrását. Három oldalról, három eszközzel próbálja megölni Hófehérkét: először egy mérgezett övvel, majd egy mérgezett fésűvel, végül egy mérgezett almával. Mindhárom támadás nagyon sokatmondó, ha a mélyébe tekintünk.

A női ösztönök blokkolása – a mérgezett öv 

A Hófehérke derekára szorított öv jelenti azt a lefogó, visszaszorító erőt, amellyel képesek vagyunk a tudatunkkal megakadályozni, hogy az alulról fölfelé áramló erők – az ösztöneink, érzékelésünk – valóban szólhassanak hozzánk. Nem engedjük, mert veszélyeztetheti vélt biztonságunkat. Ez a női vad erők (szexualitás, ösztönösség) blokkolásának szakasza. Nem véletlen, hogy oly sokáig voltak a nők fűzőkbe gyömöszölve, mintegy testileg is folyamatosan leblokkolva az altest áramlását, visszafogva és bűnösnek nyilvánítva minden élvezetet, testi örömöt. Ha nem hagyjuk érvényre jutni, ami a test alsó szakaszából fölfelé áramlik, akkor oda jutunk, ahová Diderot „fecsegő csecsebecséi”, vagyis ami alul (a genitáliák vidékén) történik, az vállalhatatlan „odafönt” (az ész, a tudat), a „világ” számára. A világ pedig ebben az összefüggésben az elvárásokról, az illemről, a szabályokról szól. Diderot fecsegő csecsebecséi a női altest képviseletében folyvást mást mondtak, másról fecsegtek, mint ami a szalonokban kimondható volt. S bár elmúlt ez a korszak s az altesti örömök megengedetté váltak, ez az elszakadtság jelen van a mi világunkban is. Sok esetben eltávolodtak egymástól az érzések és az ösztönök, a szex testgyakorlattá vált.  Így ugyanaz az öv, amit a gonosz királyné hozott Hófehérkének, szorítja a mai lányok, asszonyok derekát is, hiszen mit ér az elengedett szexualitás, ha nem kapcsolódik az érzéshez és a tudatossághoz?!

Megmérgezni a gondolatokat – a fésű

Az öv után jön a fésű, amit továbbra is naivan megengedő, nőiségében éretlen, de mégis életteli ártatlanságunk megint csak elfogad. Megmérgezni a gondolatokat: ez nagyon is következetes lépés az árnyékoldal részéről. Nap mint nap ez történik velünk, és még csak észre sem vesszük… Minden, ami arról szól, hogy mikor vagy trendi, mikor vagy jó kislány, mikor vagy jó beosztott, jó feleség stb.; mikor vagy annyira jó, hogy te érezhesd magad a legszebbnek, legjobbnak, legelfogadottabbnak, leghatékonyabbnak, de lehetőleg mindez onnan – az elméből – legyen irányítva. A fésűben szimbolikusan ez a „fejben működő” halálos manipuláció jelenik meg, amellyel folytonosan mérgezzük a gondolatainkat, de amely által az életerőnket is támadás éri. A haj és az életerő kapcsolódásának nagyon ősi képe talán jobban érthető, ha a Sámson és Delila történetre gondolunk, amikor Delila a haj levágásával tette működésképtelenné Sámsont. A negatív gondolatok folytonos zsolozsmázásával sorvasztjuk magunkat és partnerünket. Ez a fésű ugyanúgy halálos, ahogyan a mérgezett övtől is meghalt Hófehérke. Szerencsére innen is feléleszthető, ahogyan az öv levétele után is magához tért, mert a legföldhözragadtabb, hétköznapi józanságát hagyja érvényre jutni – ezt képviselik a törpék, akik a föld alatt és a föld felett egyaránt ismerősek. Ezt a józanságot lehet szembeszegezni az árnyék hatalmával, a mérgező gondolatokkal, ez által lehet újra és újra kilépni azokból a boszorkányos csapdákból, amelyet az eleven élettől elszakadt – és minden korban más arcot mutató – ál-királynőség állít a valódi nőiségnek. 

A végső próba: a mérgezett alma

A mese azt mutatja meg – töretlenül fennmaradva és tanítva évszázadokon át –, hogy bármilyen helyzetből is induljunk el, mindig van lehetőség arra, hogy átlépjünk az árnyékba–sötétségbe–életellenességbe húzó erőkön, és megtaláljuk az élet folytatásának útját. Azt, hogy hogyan integráljuk a bennünk egyszerre jelen lévő fényt és árnyékot, józanságot és őrületet (mert a gonoszság és halálvágy is hozzánk tartozik), hiszen mindennek, amit örökül kaptunk az emberi természet működésében, egyetlen célja lehet csak: a tapasztalás. „Hófehérkeségünk” végső próbája a mérgezett alma, vagyis az az állapot, amikor az életről való eleven tudás mérgeződik meg – és mindaddig, amíg ez emészthetetlenül elakad az ember torkában, tetszhalott állapotban van. Élve és mégis élettelenül szemléljük üvegkoporsónk áttetsző fedelén át saját valóságunkat. Ez nagyon félelmetes lehetőség. „Mi van, ha valójában én is benne fekszem, csak nem vettem észre?” 

Nos, valóban lehetséges, hogy derékban elszorítva, az élet áramlásából kizárva, mérgezett gondolatokkal tele, torkunkban az emészthetetlen méreggel félig csukott pilláink résein át nézzük az áramló életet, amelyből kizártuk magunkat. Nem volt elég józanságunk, bátorságunk és erőnk, hogy letépjük az övet, ami leválasztott saját ösztöneinkről, hogy eldobjuk a mérgező gondolatokat, amelyektől nem látjuk az örömteli létezés lehetőségét, és benyeltük azt, hogy az igazi életet egy tükörből lehet meglátni. Mit tehetünk ebben az állapotban? 

Kézbe venni a döntést – a királyfi

A koporsó – legyen üvegből a fedele vagy zárjon be a sötétségbe –, egyszerre a halál és az újjászületés helye. Vannak pillanatok, helyzetek és életesemények, amelyek ide visznek, hogy ebben a zéró helyzetben megszülethessen a belső döntés: élet vagy halál. Élettelen élet vagy megélt élet?! Ilyenkor jöhet el a mesebeli herceg, a lényünk mélyén mindig is jelen lévő cselekvésre való képesség: a férfi oldalunk. Kézbe venni a döntést és választani élet és halál, élet és jó élet között – ezt jelenti a királyfi megjelenése. Ő ugyanúgy bennünk van, mint lehetőség, ahogy bennünk rejlenek a törpék és létezik a mostoha erő – előhívni azonban csak próbák útján lehet, amikor már összes lehetőségünket megéltük, és még mindig nem adtuk fel. Bele kell merülni az elfogadásnak és a belenyugvásnak abba a pillanatába, amikor mozdulatlanná válik az ember, mintegy visszatér a születés ürességébe. Abba az állapotba, ahol a dolgok keletkezése történik, az üres lap kérlelhetetlenségébe, ahová azt írhat, amit csak szeretne. Letenni minden hozott csomagot, és csak a pillanatban létezni. 

Hófehérke felébred és meglátja az ő hercegét, meglátja önmagát immár nem kiszolgáltatott naiv ártatlanságban, hanem a saját cselekvő, férfi oldalának jelenlétével, akiben felébredt az az erő, amellyel aztán forró vascipőben táncoltatja meg a benne eddig uralmon lévő és életet fenyegető hamis tudatot, magát az ál-királynőt. És ez az igazi királynő születése, amikor leszámol az álságos, életet fenyegető sötétséggel, innét kezdve nem kislány már, hanem valóban NŐ.

Sokak számára horrorisztikus fantázia a forró vascipőben táncoltatott gonosz királynő képe, pedig az élethez kell a vas keménysége, de az is fontos, hogy ha formálni akarunk rajta, ahhoz forrón kell izzania. Azt a keménységet, amellyel hősnőnknek szembe kellett szállnia, hogy életet nyerjen magának, sajnos csak ezen a hőfokon lehet megélni/megváltoztatni. Így nyer életet a fehér hóra lehulló három vércsepp és válik a fekete ébenfa keretben megálmodott tökéletesség valóságos emberi életté.