„Hát tehettem én valamiről is? Egész életemben úgy éreztem, hogy igen. És talán tényleg tehettem is valamiről. A szülőket és a gyerekeket köldökzsinór köti össze, és nem csak az anya méhében. Rejtélyes erők tartják össze őket. … Persze anyámnak is akadt baja szintén művész apjával, aki szörnyen féltékeny volt lánya tehetségére. Anyám azért ment Párizsba, hogy megszabaduljon az apjától. De akkor miért jött mégis vissza New York-ba, miért költözött az apjához, és miért élt vele negyvenéves koráig? Közös műteremben dolgoztak, és előfordult, hogy nagyapám ráfestett anyám képeire (persze, csak ha elfogytak a saját vásznai). Párizsban anyám beleszeretett a kubizmusba, és már kezdte kialakítani a saját stílusát, de a papa, akinek a festészet Rembrandttal kezdődött és végződött, addig cikizte, amíg anyám abbahagyta a kísérletezgetést.” (Erica Jong: Rettegés a repüléstől)    

Vágy a szeretetre

Minden ember olyan biztonságos kötődésre vágyik, melyben átélheti a bizalmat, a nyugalmat, azt, hogy a másik nem fogja bántani. A szeretet utáni vágy felnőtt korban legfőképpen a csecsemőkori érzelmi kötődések alapján formálódik. Ha annak idején a szeretett személy (az anya) érzelmileg elérhető volt, akkor egyszersmind a tehetetlenség és jelentéktelenség tudattalan érzésével szemben is védelmet nyújtott. Ez ad később alapot ahhoz, hogy az ember elinduljon felfedezni a világot, és adaptív válaszokat tudjon adni a környezeti hatásokra. A korai érzelmi kapcsolat jó esetben tehát olyan köteléket teremt, mely segít a felnőttkori társas kapcsolatok megteremtésében és fenntartásában is.Ám ha valakinek korai életéveiben az anyja hullámzó érzelmekkel vagy érzelmi elérhetetlenséggel jellemezhető, az nem a biztonságot, hanem a szeparáció kínzó élményét kapja, ami a későbbiekben ahhoz vezet, hogy folyamatosan „ellenőriznie” kell a környezetét. Így alakul ki az a tudattalan szeretetreméltósági törekvés, amely akár évtizedeken keresztül is tarthat, anélkül, hogy tudna erről a tulajdonságáról. , Ez aztán egy olyan érzelmi stratégiává formálódik, melyet  az állandóan szorongó, ragaszkodó megkapaszkodás jellemez   társas kapcsolataiban is.

Erika 40 éves. Házasságban él, melyben férje bármilyen döntését feltétlen elfogadással kezeli, természetesnek veszi. Pszichoterápiát azért keres, mert szorong és nehezen alszik el, a munkahelyi főnökére panaszkodik, aki egy zsarnok. Bár erős a hasonlóság a férjével, erre tudattalan perceptuális vakfolttal reagál – elmondása szerint otthon nincs baj, csak épp a cégnél nehéz a helyzet. Bár ott sem mer ellentmondani, indulatai – a veszélytelen helyzetben – mégis jobban megnyilvánulnak. Nem lázad, de megkérdőjelezi főnöke döntéseit, miközben ezt nem meri elmesélni otthon, nehogy a férje ideges legyen, hogy esetleg kirúgják ezért. Nehezére esik annak elfogadása, hogy az otthoni feltétlen szeretetreméltóság és dependencia mellett jelenleg a munkahely az egyetlen, ahol legalább valamennyire érvényesíteni tudja saját akaratát. Azt nem akarja kockáztatni, hogy párkapcsolatában bármilyen zavar támadjon, mert úgy érzi, férje az egyetlen, aki igazán szereti. Egyetlen titkos szenvedélye van, a telefonján (melynek bizonyos részeit jelszóval védi) kapcsolatot tart hozzá hasonló karakterű emberekkel, akikkel rendszeresen megbeszéli, mennyire nehéz az élet. 

A szeparációs szorongás és az elfogadás

Gyakran esnek áldozatul saját tudattalan érzelmeiknek azok, akik környezetüket folyamatosan biztonságosnak és pozitívnak akarják érezni. Az önbizalom és a nyugalom számukra olyan érzések, amiket másoktól kapnak – tehát állandó visszajelzések megszerzésére törekednek, még olyan áron is, hogy egyre többet kell beáldozniuk önmagukból. Az ilyen „kihelyezett” önbizalom pedig kétséges dolog: mindig biztosítani kell a létrejöttét, nem lehet lazítani, mindig meg kell felelni az elvárásoknak, és magas szinten teljesítve azokat, tudattalanul is állandó készenlétbe kell helyezkedni. Ekkor láthatjuk azt, hogy valaki mindig a környezetét monitorozza, figyeli, hogy elégedettek-e vele, képes egy elkapott szó vagy egy gesztus után szorongást érezni, ha úgy értelmezi, bizonytalan vagy negatív volt, amit látott. Ezek az emberek képesek órákat gondolkodni azon, miért nem mosolygott rájuk a folyosón szembejövő, mi lehet a baj – fel sem merül bennük, hogy a másik gondolatai másutt járhattak, tehát nem arról van szó, hogy „nem szeretik” őt vagy bármi problémájuk lenne vele. Ha a szorongás érzése elhatalmasodik rajtuk, ilyenkor szinte kizárólag azon töprengenek, mit ronthattak el, mit kellene csinálniuk, amivel helyrehozhatják a „hibájukat”. Mintha mindenért ők lennének a felelősek, figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy nemcsak ők lehetnek a „rosszak”. Nem is jut eszükbe, hogy mások nem ilyen harcokat folytatnak, tehát azokban talán fel sem merül, milyen jelentéstartalom tulajdonítható a mimikájuknak vagy a szavaiknak. Néha különös helyzetek is előállhatnak, mikor a „bűnös” megpróbálja megtudni, mi is a baj, és a legnagyobb értetlenséggel találkozik a másik oldalon…Akinek a tudattalan szeretetreméltósági törekvése mindent felülír, az valóban csak akkor nyugszik meg, ha úgy érezheti, mindent megtett azért, hogy elfogadják.

Elfogadás az online térben

Egyeseknél a tudattalan szeretetreméltósági törekvés olyan fokú szeparációs szorongással párosul, mely már felerősíti nárcisztikus vonásaikat, és nem szorongónak, hanem inkább erőteljesnek tűnnek, miközben a „homlokzat” mögött alkalmatlanságuk érzésével küzdenek. Ezért veszélyes lehetőség ma az online tér és a közösségi média felületein keresni olyan társas kapcsolatokat, melyek látszólag oldják ezt a kínzó érzést. Ahelyett ugyanis, hogy a realitásban törekedne a változásra és kapcsolatainak átalakítására, az illető él a könnyen elérhető ajánlattal, és – egyfajta nárcisztikus buborékba zárva önmagát – onnan szerzi be a mindennapi nyugalmat. 

Viktor 28 éves férfi, akinek szinte egyáltalán nincsenek teherbíró kapcsolatai a valóságban, csak haverok és csajok veszik körül, meg kollégák, akikkel beszélget, de komolyabb kötődés nélkül. Mosolygós, humoros és intelligens ember benyomását kelti, akinek ambiciózus céljai vannak, szeretne gazdaggá válni és menő párkapcsolatban élni. Ha tinédzser lenne, érthetőbb lenne, hogy napi szinten posztol önmagáról fotókat és ír „bölcsességeket” online közösségének. Biológiai életkorát tekintve azonban azt mondhatjuk, látványos, hogyan használja az online tér lehetőségét arra, hogy érzelmileg biztonságos környezetet teremtsen magának, ahol mindenki minden megszólalásával egyetért, fotóit egyenesen imádják. Valódi társas kapcsolata velük sincs, de az akár tízpercenként érkező válaszok, lájkok számára azt mutatják, igenis fontos másoknak, szeretik és tisztelik. Szeparációs szorongásának oldását tehát folyamatosan biztosítja, miközben észrevétlenül egyre nárcisztikusabb személlyé válik, akinek mind nehezebb lenne a realitásban kapcsolódni másokhoz.

Jean Twenge amerikai pszichológus szerint egyfajta nárcisztikus járvány közepén vagyunk, az online tér, a közösségi média használatának következtében gyorsan szaporodnak a nárcisztikus személyiségjegyek. Dr. Aboujaoude mondja: „az a képesség, hogy az internetet a magunk képére formáljuk, nárcisztikussá tesz minket. Az online működés megegyezik az „önmagával foglalkozó” nárcisztikus képével. Amint hozzászokunk ahhoz, hogy legkisebb érzelmi szükségleteinket is ilyen mértékben kielégítik, egyre követelőzőbbekké válunk, melyre egyre inkább feljogosítva érezzük magunkat, vagyis egyre inkább nárcisztikusan viselkedünk.” 
A nárcizmus tehát a nagyság látszatát biztosítja, s a rosszindulat, az impulzivitás, némelyeknél pedig az infantilis viselkedés – a felszínre jön. Ahogy Aboujaoude fogalmaz, az online térben felvett tulajdonságok átkerülhetnek az offline térbe is. A digitális generációk számára – Jean Twenge szerint – az élet drogja az önbecsülés növelése lett, ez azonban egy felfújt Ego-működéshez vezet, mely mögött olykor egyáltalán nincs valós teljesítmény. Az elmúlt évtizedekben az identitás, az intimitás és a fantázia egyaránt jelentősen megváltozott. Az emberi kapcsolatok és interakciók új formái, amelyek a digitális média elterjedésével jelentek meg, még inkább növelik az intimitással kapcsolatos problémákat is.

Nem akarok olyan lenni, amilyen valójában vagyok...

Sherry Turkle, az MIT tudósa úgy írta le az online tereket, mint személyiség-játszótereket, amik megadják a szabadságot ahhoz, hogy a valódihoz egyáltalán nem hasonlító személyiségeket „próbálhassunk fel” – anélkül, hogy ez bármilyen következménnyel járna a fizikai világban.Ez a lehetőség egy nárcisztikus karakter számára exponenciálisan növekvő érzelmi hatásként értékelhető, ami azonban még távolabb sodorhatja őt attól a realitástól, melyben egyébként – megfogalmazott vágyai szerint kiegyensúlyozottan – élni szeretne.Ma már a rendelőkben is számot kell vetnünk azzal, hogy az online tér és a közösségi média hatása olykor elemi erővel támogatja pácienseink hamis Selfjét, miközben a pszichoterápia célja pont ennek átalakítása lenne. Az önérvényesítés olyan erőteljes jogosultság-érzéssé alakulhat, ami legalizálja az agressziót és a fokozódó nárcisztikus tendenciákat a páciens viselkedésében. Összecsúszhat a realitás és az online tér által támogatott irrealitás talaján álló célképzet – s mindezek együttesét kell kezelnünk az offline térben.A közösségi média folyamatos használata látszólag támogatja az Énfunkciók működését, segít a társas kapcsolatok fenntartásában – de mit tehetünk abban az esetben, ha az online tér által nyújtott idealizációt és a grandiózus Self folyamatos átélésének lehetőségét páciensünk úgy emeli át az offline térbe, hogy kezd elszakadni a valóságtól?

Amikor az irreális lesz a reális...

Az online térben egyre nárcisztikusabbá váló karakterek egyik legnagyobb problémája, hogy a valóság egyes elemeit is grandiózus fantáziákkal, hamis Self segítségével tartják fenn. Ebben az értelemben minden egyes – az online térben átélt – sikeres kommunikácó ezt erősíti, de egy esetleges negatív (vagy nem oly imádattal teli) reakciót is látszólag kiegyensúlyozott, megértő, olykor talán túl szervilis módon kezelnek, miközben gyűlik bennük a harag, mert érzelmeik között megjelenik a szeparációs szorongás. Ők csak megértést, elfogadást és szeretetet akarnak kapni, de azt olyan mértékben és gyakorisággal, ami emlékeztet a csecsemőkori mohó igényekre.Már tudjuk, hogy a közösségi média folyamatos használata oldja az önkontrollt, és jóval impulzívabb, gátlástalanabb érzelmi reakciót hív elő. De talán még ennél is fontosabb, hogy az állandó visszaigazolás keresése egyfajta „kívül hordott” önértékelést biztosít, mert a folyamatosan kapott érzelmi támogatás (noha nem lehetünk biztosak abban, hogy valódi reakciót tükröznek) pozitív. Az online tér egy olyan nárcisztikus buborék létrehozását segíti, amely ezt az „érzelmi infúziót” rendszeresen, visszatérően biztosítja – ezáltal lehetővé téve, hogy ne is kelljen a realitással foglalkozni.Mindez olyan érzelmi állapottá válhat, amit talán egy felnőttkori – kiegészítő, pszeudokorrektív – mentalizációnak is hívhatunk, melyben az anya biztosítja az érzelmek visszatükrözését és jelölését, egyben a valóság kontrollját is nyújtva. A hasonlóság eléggé nyilvánvaló: az online közösség támogató ereje, mint „jó anya” – s az infantilis érzelmi igény a támogatottságra, a folyamatos jelenlét, mint a korai érzelmi tehetetlenség állapotát is mintázó, állandóan kielégületlen „csecsemő”. Mindezek egy olyan helyzet jellemzői, , melyben a  nárcisztikus személy látszólag megkapja azt az elfogadást, amit korábban nem, és amit – épp  emiatt a hiány miatt – önerőből sosem volt képes előállítani. De az online térben az ismerősök által adott érzelmi feedback sem más, mint a saját nárcisztikus érzelmeinek visszatükrözése – de már egy hamis képet fogadva el.  A valódi realitáskontroll tehát lassan kicsúszik a képből, s helyét átveszi az a manipulált valóság, melyet jobb átélni, mint az igazit. Ilyenkor megjelennek az ideális, gyönyörű, fantáziák, amelyek csak akkor maradnak életben, ha szinte minden percben megerősíti őket valaki. Ehhez képest persze a realitás mindig csúnyább, perspektívátlanabb lesz, s a benne élő hús-vér embereknél mindig van jobb – legalábbis egy fotón.Nehéz kiszabadulni ebből a nárcisztikus buborékból, különösen azoknak, akik vágynak az elismerésre, valójában azonban sosem hittek önmagukban.Ám a valóság az, hogy valódi érzelmeket – olyanokat, amikre támaszkodni lehet, amik biztonságot adnak és nyugalmat – tényleg csak a realitásban lehet átélni.