Egy olyan képet, amilyenek akkor ott lenni szeretnének. Ahogy a világnak magukat akkor ott meg akarják mutatni, és várják a világ visszajelzését saját csodálatosságukra. Egész sokáig időznek ott. Úgy látszik, nem mindenkinek sikerül megtalálnia a tökéletes képet magáról. Rákóczi már nem is érdekes. Talán nem is tudják, ki az. Ha a városban sétálunk egy-egy fontosabb emlékmű előtt, vagy egy buliban szórakozunk, rendszeresen tanúi vagyunk hasonló helyzeteknek.

A selfie

Mindenki tudja, mindenki csinálta, ráadásul a brit Oxford-szótár szerkesztőbizottsága 2013-ban a selfie-t választotta az Év Szavának. De miért is ennyire népszerű? Az önportré, önarckép készítése egészen 1433-ig vezethető vissza Jan van Eyck Turbános férfi portréja című festményéig. Őt aztán művészek ezrei követték arcképük megörökítésében. Akkoriban a művész önmagát jellemzően az önelemzés miatt festette meg egy tükör előtt. Majd egyre több olyan  önarckép jelent meg, ahol a művész egy bizonyos kultúrába  illesztette be magát, vagy olyan attribútumot használt, mely plusz információval és könnyen beazonosítható mondanivalóval látta el a képet. Elmondhatjuk tehát, hogy a selfie a reneszánsz idejétől jelen van az életünkben – egy olyan belső késztetést elégít ki, ami arra irányul, hogy megerősítést és visszajelzést kapjunk a nagyvilágtól. Napjainkban mindenki készít selfie-t, az amerikai elnöktől kezdve a sarki fűszeresig. Az Instagramon a #selfie keresésre 267 407 479 fotótalálat jelenik meg, s a „készlet” másodpercenként kb. 100 új képpel bővül. Jellemzően a fiatal lányok azok, akik előszeretettel készítenek napi három-négy selfie-t. Köztudott, hogy kamaszoknak nagy szenvedést okoz a másoknak való kiemelt megfelelési kényszer. De vajon mennyire ad valós visszajelzésre alapot a jól beállított, megkonstruált kép, amit ezek a lányok magukról készíteni akarnak? Mikor lesznek elégedettek az elképzelt képpel? És miért van szükségük annyi képre?

Harc a figyelemért

A mások elismeréséért vívott mindennapos harc hamar kimerítő lehet, és számos negatív következménnyel jár – ilyen a „falcolás”, az önbüntetés szélsőséges, elterjedt formája. Terápiás munkám során egyre több lánnyal találkozom, akik ha belenézek a tükörbe, egy nagy rakás szerencsétlenséget látnak. Ehhez jönnek a különböző sértések, aminek egyik leggyakoribb megoldásaként választják a vagdosást. Az önkép teljes csődje az, amit ezek a lányok átélnek. Azonban egy selfie, amit addig alakítanak, amíg el nem érnek egy olyan optimális képet, amiről már maguk is úgy érzik, hogy a világ elé tárhatják, és amire számtalan elismerő hozzászólást kapnak, gyógyír lehet a szenvedésükre. Egy olyan képet kreálnak, amely köszönő viszonyban sincs avval, amit ők igazán gondolnak önmagukról, mégis vágynak egy meseszerű világba Az egyik lány az osztályfőnöki órán, amit a gimnáziumban tartottam, jogosan vetette fel: hogyan szeressék magukat, ha azt sem tudják, kicsodák. Naponta más és más képet hoznak létre magukról, míg a végére teljesen összezavarodnak. Az önarcképek segítenek elviselni ezt a feszültséget – ugyanakkor  meg is nehezíthetik a visszatalálást igazi énjükhöz, mivel a kreált személy sokkal több elismerést, érdeklődést vált ki másokban, mint a mindennapok valósága. Számos betegség következménye és kiváltó oka is lehet ez a folyamat. Ilyen például a testdiszmorfia, amikor a betegek attól a képzettől szenvednek, hogy valami deformitás van a testükön.

A kreált „önarckép” következményei

A téves vagy kreált önarckép és a vele együtt járó szerep nagyban befolyásolhatja későbbi életük alakulását is, mivel a téves én-bemutatás zavart okozhat az állásinterjúkon, a munkahelyen, vagy akár a párkapcsolatokban.Az állásinterjú során a jelöltek amúgy is túlzott én-bemutatást használnak a kívánt pozíció elnyeréséhez, azonban ha fiatal koruktól kezdve túlértékelik magukat egy idealizált kép alapján és úgy jelentkeznek egy állásra, szinte mindig elutasítással találkoznak. Ha mégis sikeres lenne a jelentkezésük, akkor a próbaidő alatt véreznek el.Ezek a problémák a párválasztásban is megjelenhetnek –  a torz énkép miatt nehezen vagy egyáltalán nem fogják megtalálni a hozzájuk illő partnert, aki mellett aztán nyugodtan és kiegyensúlyozottan élhetik le az életüket. Nemcsak a magukról maguk által kreált idealisztikus kép miatt, hanem partnert is úgy választanak, hogy az tökéletes legyen. Talán ez is magyarázza az úgynevezett gyors ismerkedést segítő alkalmazások elterjedését. Ezeknél egy selfie jelenik meg, amiről a felhasználó dönti el, hogy randizna vele vagy sem. Ha a bejelölt személy is úgy dönt, hogy kívánatosnak tartja azt, aki bejelölte az ő „szépségét”, akkor már nincs is más hátra, mint a személyes találkozó. Azonban ezeknek a száma elenyészik a bejelölések száma mellett. Az év elején derült ki, hogy az egyik rapid randi alkalmazás milyen algoritmus szerint dobja fel a képeket az érdeklődőknek. A felhasználók szerint szépnek minősített embereknek hasonlóan sokak által szépnek ítélteket mutat az alkalmazás – ellenben aki túl sok negatív véleményt kap, azt csúnyának pontozza a rendszer, és annak a hasonló besorolású felhasználókat jeleníti meg.

„Elit” klub?

Mint említettem, a konkrét találkozások száma eltörpül a minősítések mellett. Inkább a visszajelzés a fontos. Ezért pedig mindent megtesznek a fiatal felhasználók – egészen addig, amíg nem képzelik magukat egy „elit” klub tagjainak, akiket mindenki csodál és idealizál. Persze csak a virtuális térben… A mindennapok visszajelzései  persze nem mindig csengenek össze evvel, és a keletkezett disszonanciát csökkenteni kell. A kényelmetlen érzést pedig úgy enyhíthetik, hogy mindenkit, aki az ő elképzelt képükkel ellentétes véleményt mond, bolondnak, irigynek vagy vaknak tartanak. A hibát egyikük sem saját magában keresi. Az egészséges személyiségfejlődéshez ugyanis önvizsgálatot kell tartani, elfogadónak és szeretetteljesnek kell lenni önmagunkhoz, mert csak így kapunk igaz és őszinte visszajelzést, ami majd segíti életünket annak minden területén. Rákóczi pedig szerintem boldog, ha csinos lányok fotózzák…