Képzeljük el, hogy tudósok vagyunk, és úgy lépünk be a laborunkba, hogy ma megtesszük életünk nagy felfedezését. Mi vagyunk Newton, és ezen a napon fog a fejünkre esni az alma (ami valószínűleg soha nem történt meg a fizikusóriással), hogy azon nyomban megvilágosodjunk. Goetheként találkozunk a legendával főművünk hőséről, a tudós Faustról, aki az ifjúságért cserébe az üdvösségét is odaadja (mígnem Goethénél mégis üdvözül). De tényleg annyira kell az a fiatalság? Ahhoz, hogy alkotásunk nagyot szóljon, nem!

A hálózattudomány egyik fő megálmodója, Barabási Albert-László és kutatótársai (Északkeleti Egyetem, Boston) rengeteg adat alapján arra a nem várt eredményre jutottak, hogy a tudósok bármely életkorban egyforma valószínűséggel írják meg legnagyobb hatású tanulmányukat. Ez ellentmond nemcsak Einstein vélekedésének – miszerint aki 30 éves koráig nem alkotott semmi maradandót a tudományban, az már nem is fog –, hanem számos korábbi kutatásnak is.

Hogy lehet ez? Az ellentmondás feloldása utólag egyszerűen hangzik, de rájönni nem volt könnyű. Kiderült ugyanis, hogy a tudósi kreativitás nem csökken az életkorral, ahogy hitték. Ami csökken, az pusztán a produktivitás. Azaz ha ugyanannyit próbálkoznának, az idősebb tudósok is éppolyan eséllyel érnének el átütő eredményeket!

Kényszernyugdíjtól a Nobel-díjig

Az időskorban kicsúcsosodó kreativitás mellett John Fenn esete a rendkívüli rezilienciára (lelki rugalmasság, amely segíti a sikeres alkalmazkodást és megküzdést) is példaként szolgál. 

John Fenn már az első cikkét is szokatlanul későn publikálta. Majd 50 éves korában került a Yale Egyetemre, de hiába foglalkozott rendkívüli lelkesedéssel az atomi és molekuláris sugárzással, ez akkoriban senkit sem érdekelt. Tanszékvezetője a Yale-en még meg is könnyebbülhetett, amikor 70 évesen végre kényszernyugdíjba küldhette.

De John Fenn-nek esze ágában sem volt leállni. 67 évesen, pár évvel azelőtt, hogy elvették tőle a laborhelyet meg a személyzetet, publikált egy kivételes eredményt az ún. elektrospray-ionizációról. Az eljárás során folyadékcseppeket változtatott nagy sebességű sugarakká, ezáltal pontosan meg tudta mérni az óriásmolekulák és a fehérjék tömegét. Érezte, hogy ezúttal jó nyomon jár, és igaza volt: a tudományos világ ekkor kezdett élénken érdeklődni a sejtek molekuláris felépítése iránt. Az általa kifejlesztett eszköz a világ összes laboratóriumában nélkülözhetetlenné vált. Segítségével a tudósok olyan pontossággal mérhették meg a riboszómákat és a vírusokat, ami korábban elképzelhetetlen volt. Az ebből eredő tudás alapjaiban változtatta meg a sejtek működésével kapcsolatos felfogást.

John Fenn-nek semmi kedve nem volt emeritus professzorként tétlenül ücsörögni. Azon nyomban átköltözött a Virginia Commonwealth Egyetemre, ahol tovább dolgozott a témáján. Két évre rá jelentette meg azt a tanulmányát, amelyért 15 évvel később, 2002-ben megkapta a kémiai Nobel-díjat. Azt vallotta: a tudomány mindenekelőtt szórakozás kell hogy legyen, öröm, móka, és akinek nem ezt jelenti, az jobb, ha abbahagyja. Fenn soha nem tett így. Még halála előtt pár héttel is szinte mindennap bement a laborjába. Utolsó cikkét 90 éves korában írta. 

Az írói és művészi kreativitás sem kötődik a fiatalkorhoz. De mi a helyzet az üzleti világban? Ott is a fiatalok alapítanak inkább cégeket – de az idősebbek, különösen a középkorúak azok, akik valószínűbben kezdenek bele sikeres vállalkozásba.

És ez még nem minden. A hálózattudomány új fejleményekkel is szolgál, amelyek fényében talán még Faust is gondolkodóba esett volna. Ismét csak rengeteg adat átfésülésével ausztrál tudósok immár magát az agyat mint hálózatot elemezték, és arra jutottak, hogy ebben a hálózatban az életkor előrehaladtával lényegi átrendeződés megy végbe.

Ne féljünk újat tanulni!

Az 50 év felettieknek még olyan szakmákban is lehetnek előnyeik, ahol igen nagyra értékelik a fiatalságot. Az idősebb jelentkezők ugyan lassabban sajátítják el a korszerű eszközök használatát, viszont onnantól, ahogy ez megtörtént, már korántsem követnek el annyi hibát, mint a fiatalok. Tanulság: a kor előrehaladtával nem kell kínosan éreznünk magunkat, ha egy új kütyüt vagy szoftvert nem tudunk rögtön használni. Tudatosítsuk, és ha kell, közöljük, hogy nekünk ehhez több próbálkozásra van szükségünk, de erőfeszítéseink hamarosan megtérülnek!

Újrahuzalozás 40 felett

Egy ideje már ismert, hogy az idős agyban is létesülnek új idegi kapcsolatok (szinapszisok). Most azonban kiderült, hogy e kapcsolatok más jellegűek, mint amelyek a fiatal agyban köttetnek. A váltás kitüntetett időpontja átlagosan az élet ötödik évtizedére tehető. Negyvenen túl hirtelen megnő az olyan szinapszisok száma, amelyek távoli agyterületeket kötnek össze, így e kapcsolatok egyre inkább behálózzák az egész agyat. A fiatal agyra jellemző kis területeken belüli, sűrű hálózatok viszont kezdenek fogyatkozni.

A kutatók szerint ennek egyik oka, hogy fiatalkorban sok időt fordítunk olyan részképességek gyakorlására, mint a nyelvek, a sportok vagy a zene. Vagyis nem csupán az agy van hatással az értelmi működésekre, hanem azok is visszahatnak rá. A hosszú tanulóévekről újabban az is kiderült, hogy nemcsak a karriert mozdítják elő, hanem az agy fejlődését is – olyannyira, hogy még egészen idős korban is segítenek fenntartani a szellemi frissességet. Így már nem kell bánnunk, ha sok, látszólag haszontalan dolgot kell vagy kellett tanulnunk. Matek, nyelvtan, memoriterek: mind hozzátesznek valamit agyunk fittségéhez. Még az általános megvetésnek örvendő biflázás sem teljesen felesleges ebből a szempontból.

Mindazonáltal az edzett agy is átesik az említett „átkábelezésen” – csak valamivel később, mint kevésbé trenírozott társai. Nő a hálózatokon átívelő kapcsolatok száma, így az egész agy integráltabbá válik. És ennek megvannak a pozitív hozadékai.

Új nyelv – új világ?

A szerzők szerint a túlnyomórészt jól begyakorolt folyamatokra vagy tapasztalatokra támaszkodó feladatokban az életkor előrehaladtával javulhatunk. Gyarapítható például az általános tudás és a szókincs. De érdemes-e új nyelv tanulásába fognunk érett fejjel? Ellene szól, hogy a gyorsan fejlődő fordítóprogramok folyamatosan csökkentik a nyelvtudás gyakorlati jelentőségét. És könyörtelen tény, hogy egy nyelv fonológiáját 1 éves korunk, grammatikáját a pubertáskor után legtöbben már nem tudjuk tökéletesen elsajátítani. Az agyi rugalmasság időablakai e területeken igen hamar bezárulnak. Segíthet viszont, ha olyan nyelvvel kezdünk foglalkozni, amelynek nyelvtana hasonlít egy másik, általunk ismert nyelvéhez. Még jobb, ha nem várunk magunktól tökéletes mondatokat, hanem pusztán a kihívás és a kommunikáció kedvéért tanulunk, vagy például azért, hogy kedvenc zeneszövegeinket vagy költőinket eredetiben is élvezhessük. 

Azon kevesek, akiknek idősebb korukban nyílik lehetőségük belecsöppenni egy új világba, új nyelvterületen, ettől a tapasztalattól különös ajándékot kapnak: emlékezőképességüket mintha kicserélték volna. Tudjuk, hogy az idő előrehaladtával az emberek hajlamosak sokat beszélni ifjúkori élményeikről. Ennek oka, hogy azok egyre gyakrabban jutnak eszükbe, néha váratlan élénkséggel. Az „emlékezeti csúcs” átlagosan a húszéves kor körüli időszakra tehető. Viszont akiknek új hazában kell feltalálniuk magukat, azoknál kialakul egy további emlékezeti csúcs – egy olyan belső naptár, amelynek lapjait éppolyan élénk memórianyomok töltik meg, és éppolyan sűrűn, mint a legszebb fiatalság éveiben. És ezt a jelenséget nem kevesebb, mint a hetvenes éveikben járó embereknél figyelték meg.

Ha nem is ilyen drámai mértékben, de mindenféle új világ meghódítása így hathat az önéletrajzi emlékezetre. Míg a régmúlt felelevenítése az idősödő agy csodálatos, többnyire magától létrejövő képessége, addig az új élmények kódolása ebben a korban gyakran szórványosabbá válik. Akár hetek, hónapok történései tűnnek el nyom nélkül, aminek velejárója, hogy az idő mintha egyre gyorsabban repülne – nincsenek emlékek, amelyek kitöltenék. De miért olyan nagy gond ez? Mert végül az agy szinte semmilyen eseményt nem fog rögzíteni. Ezt kétféleképpen is kivédhetjük: egyrészt úgy, hogy szándékosan törekszünk mély benyomást keltő, például szokatlan, katartikus élményekre; másrészt úgy, hogy hosszabb-rövidebb időszakokról készítünk valamilyen visszanézhető – olvasható vagy hallgatható – emléknyomot. Nincs mit feljegyezni, mert minden nap, hét, szezon egyazon rutin szerint zajlik? Néha csakugyan ez a helyzet. De még gyakoribb, hogy túlzottan átsiklunk azokon az érdekes részleteken, amelyek a napokat egyedivé varázsolhatják. Vagy épp túlzottan habzsoljuk az információt, a tudást, de azzal a balsejtelemmel, hogy egyszer csak elfogy a világ újdonsága. 

Kreativitás: a távoli kapcsolások kiaknázása

Ha szántszándékkal lelassulunk, jóval kevesebbet fogunk olvasni, kevesebb tudást magunkba fogadni, kevesebbet alkotni – és ez, mint Barabási Albert-László kutatásaiból tudjuk, csökkenti a siker esélyét. De míg a lassúság ellenlábasa a hatékonyságnak, támogatja a kreativitást. Igazán eredeti ötletek és művek nem születnek futószalagon. Idő kell hozzájuk. Hagyni kell az agyat, hogy elmerengjen, és bejárja azokat a távoli területeket összekötő pályákat, amelyek egy részét szintén az idő hozza létre.

Békén hagyni az agyat: ez nemcsak ahhoz kulcs, hogy felszínre kerüljenek sosem látott összefüggések. Újabb eredmények szerint a puszta emlékezéshez is elengedhetetlen!

Pontitói emlék

Idősödve néha úgy tűnik, az agy újra és újra ugyanazokat a pályákat járja be – egyazon emlékek frissülnek minden beszélgetés, minden elkalandozás során. Ezek az emlékek mélyen személyesek: megtaláljuk köztük a sérelmeket éppúgy, mint a sikereket. Vannak, akiknél egyre-másra bukkannak fel kedvenc régi helyszíneik elfeledettnek hitt részletei, mintha a múlt újra össze akarna állni a maga darabkáiból egységes egésszé. S a kötőanyag ilyenkor a nosztalgia, amelyről kísérletek bizonyították, hogy fokozza a kreativitást.

Az alábbi sztori tanulsága azonban nemcsak ez, hanem hogy a belső képi világ, az ihlet e különlegesen becses forrása milyen érzékeny a külső hatásokra.

Franco Magnani 1934-ben született az olaszországi Pontitóban, egy Firenzétől nem messzi kis hegyi faluban. Az itt élők maguk termesztették élelmüket, és önellátóan éltek. A békés gyermekéveknek azonban hamar véget vetett, hogy Franco apja tragikus balesetben elhunyt, majd a háborúban a nácik betörtek Pontitóba, és kifosztották. Franco édesanyja a földekre ment dolgozni, míg ő négy testvérével együtt a főzésről és a házimunkáról gondoskodott.

A háború után bútorkészítő és famegmunkáló lett, de a hanyatló Pontitóban nem tudott megélni. Sétahajókon próbált szerencsét szakácsként. Miután bejárta a Riviérát és a Karib-térséget, úgy döntött, hogy valóra váltja álmát, és megnézi a Golden Gate hidat San Franciscóban.

1965-ben megtette a hosszú utat Kaliforniába. A kemény éttermi munka és a bevándorlással kapcsolatos problémák azonban súlyosan megbetegítették a vékonydongájú férfit. Orvosa hosszabb pihenést írt elő. Ekkor támadtak szinte élethűen részletes álomlátomásai szülőfalujáról, s az a sürgető érzés, hogy ezeket meg kell festenie. Döbbenten tapasztalta, hogy képes erre, holott semmiféle művészi képzésben nem részesült. Több száz „emlékfestményt” készített a háború előtti Pontito utcáiról, épületeiről és termékeny környezetéről, a csak rá jellemző perspektívával. Festés közben ugyanis elfordította a fejét, hogy különböző szögekből „lássa” az egykori jeleneteket. Még a hangok és az illatok is megelevenedtek számára. 

Műveiből rendezték meg Az emlékező művész című kiállítást, amelyen festményei mellé az ugyanazokról a helyszínekről készült friss fényképeket is elhelyezték. Döbbenetesen hasonlóak voltak! 

Franco a neuropszichológus bestselleríró, Oliver Sacks Antropológus a Marson című könyvében is szerepel. Sacks leírja, hogy Francónak egyszer lehetősége nyílt újra ellátogatnia imádott toszkán szülőfalujába, amitől rendkívül izgatottá vált. Azonban a hazatérés „nem volt misztikus megvilágosodás, extatikus csúcsélmény, de nem is rogyott össze holtan, vagy kapott szívinfarktust, pedig fel volt rá készülve. Csak elutazása után érték el a hatások.” De ezek sem voltak kellemesek, sokkal inkább összezavarták. Immár két Pontitót látott maga előtt egyszerre, s ettől úgy érezte, megőrül: „Bárcsak sose mentem volna vissza! A fantáziám segítségével tudtam dolgozni. Most nem tudok.” Végül a nosztalgia ereje 10 nap alatt legyűrte az új Pontito hallucinációszerűen éles képeit, melyek nem kelhettek többé versenyre a régi Pontitóról őrzött belső felvételekkel.

Buzsáki György Brain Prize-zal kitüntetett agykutató (New York-i Egyetem) több évtizede foglalkozik az agyi elektromos aktivitás egy különleges mintázatával, az ún. éleshullám-fodrozódással. Mostani publikációja szerint ez a mintázat köti össze a nappalt az éjszakával – ami az emléknyomok bevésődését illeti. Kiderült, hogy azok a nappali események maradnak meg a memóriában, amelyeket ezek az éleshullámok megjelölnek – s amelyek azután, ugyanilyen hullámok kíséretében, éjjel többször is újra lejátszódnak. A megjelöléshez azonban az élőlénynek meg kell egy kicsit állnia, relaxálni vagy rutincselekvést végezni úgy, hogy nem nagyon figyel semmire.

A lassúság dicsérete, ez a társadalomfilozófiai utópia így váratlan helyről, az agy fiziológiájától kap mélységes igazolást.