Mi is a baj a házassággal? Valószínűleg az idősebb generációk házasságról alkotott elképzelése, elvei és „módszertana” egészen más, de a mai harmincas értelmiségiek világával nem igazán kompatibilis az intézmény. Már senki sem csodálkozik, hogy nem házasodnak össze a „mai fiatalok”, amikor harmincéves korukig egyetemre járnak, sokszor otthon laknak a szüleikkel, és/vagy az egyetemisták felhőtlen-felelőtlen életmódját élik. Ha pedig dolgoznak, az napi 12 órát jelent egy multinál. Ráadásul az önmegvalósítás szlogenjeiben már a nőknél is egyre hátrébb sorolódik, hogy „légy anya” – az pedig, hogy „légy feleség”, ki tudja, hol kullog a tornasorban. Röviden: semmi nem hajt minket arra, hogy harmincévesen elköteleződjünk. Ráadásul számtalan statisztikát olvastunk arról, hogy a házasságok fele válással végződik. Ezenkívül sokan látjuk a szüleink rossz házasságát, és még többen gondoljuk azt, hogy jobb lett volna, ha elválnak. Sőt, a harmincas éveinkre már mi magunk is elég sok párkapcsolaton túl vagyunk, amelyek jelentős része a kezdeti rózsaszín idillt követő megcsalások, drámák után szakítással végződött. Úgyhogy a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy hiába szeretünk valakit, hiába folydogál többé-kevésbé harmonikusan a kapcsolat, bármi történhet: például nincs kizárva, hogy egy buliban váratlanul olyasvalaki jön szembe, akit többé nem tudunk kiverni a fejünkből… Aztán ahogy gyűrjük magunk alá az éveket, a harmadik évtizedben kezd bezáródni a lehetőségeknek ez a végtelen tárháza. Szerencsés esetben ekkor épp olyasvalakivel osztjuk meg az életünket, akivel van kedvünk gyereket vállalni, és el tudjuk képzelni, hogy pár évtizedre elég potenciál még van a kapcsolatban. De persze az is lehet, hogy ha épp a biológiai óránk jelzi, hogy most már gyereket kéne szülni, akkor az épp aktuális pasi lesz az, akivel összeköltözünk végül, hiába súgja valami, hogy nem így képzeltük az életünket.

A vágy körforgása

Lehet azt mondani, hogy a házasság válsága a nyugati értékek elértéktelenedésének következménye, azonban a házasság intézménye már száz éve sem volt a boldogság záloga – csak akkor még sokkal inkább normatív volt a társadalom, és a válást mint opciót kitakarta az elgondolható cselekvések lehetőségteréből. Maga Freud nagyrészt a századforduló környékén élő férfiakból és nőkből sugárzó boldogtalanságból merítette az ihletet pszichológiájához. Az általa „rossz közérzet a kultúrában”-nak nevezett létállapot nem holmi polgári spleent takar, hanem nagyon is indokolt: az ösztönök és a vágyak elfojtásából ered. Szerinte ugyanis ez az ára annak, hogy kultúrát, együttélést, harmóniát, rendet, családot tudjunk fenntartani, különben az ösztönök – a szexuális ösztön és a halálösztön – káoszba vinnék az emberiséget.A paradoxon azonban ebben az, hogy vágyainkat hiába fojtjuk el, a szexuális energia – avagy az „életvágy”, a libidó – mindig új tárgyakat keres magának. Nem nehéz ugyanis belátni, és a tapasztalat is ezt mutatja, hogy a vágy hiányból születik, és amint elértük, amire vágyunk, vagyis a hiány betöltődésével a vágy előbb-utóbb kioltja saját magát.

Azoknak, akik a megfoghatóbb levezetéseket szeretik: a fenil-etil-amint (C6H5 – CH2 – CH2 – NH2, az amfetaminok családjába tartozó, eufóriát okozó vegyületet), más néven szerelemhormont 18 hónapig (egyesekénél csupán 6 hónapig, másoknál akár 3 évig) termeli az agy. Átlagosan eddig tart a pirulás, a tenyerek izzadása, az úgynevezett „rózsaszín köd” állapota. Ezután szépen fokozatosan kifogyunk belőle, s helyét az endorfin veszi át, ami a nyugodtabb, kevésbé intenzív, inkább meghittségre épülő szeretetkapcsolatoknak ágyaz meg. Ha valaki pedig az évmilliók megfigyelésein nyugvó magyarázatokat szereti, akkor az evolúciós pszichológia sem mond mást, mint hogy az emberre a sorozatos monogámia jellemző, tehát pár év után evolúciósan kódoltan új partnerre vágyunk, amit a válási statisztikák is igazolnak…

Tehát bárhonnan is, akár a filozófia, akár az endokrinológia, a statisztika vagy a pszichoanalízis felől vizsgáljuk az emberi vonzódás és kapcsolatok mintázatát, az érvek amellett szólnak, hogy a házasság „holtomiglan” intézménye nehezen egyeztethető össze párválasztási sajátosságainkkal – ha tetszik, a lélek természetével. Úgy tűnik, nem lelki és testi vágyainkat tükrözi, sokkal inkább morális, vallási, gazdasági vagy éppen kulturális törvényeken nyugszik. Kérdés tehát, hogy mi marad egy kapcsolatból az első évek lángolása után, netán az első gyermek születése után, az első együtt töltött évtized után. A következőkben nem azzal kívánok foglalkozni, hogy miért fut zátonyra egy házasság, vagy miért vágyódnak el akár a legharmonikusabb házasságban élők is idegen tájak felé, hanem „kilistázom” az azok előtt álló lehetőségeket, akik úgy érzik, aktuális kapcsolatukban vészesen apad a fenil-etil-amin, de mégsem szeretnének szakítani. A kérdés tehát, hogyan menedzselhető úgy a házasság egy idő után, hogy a boldogságra és a morál vagy a lelki békénk megőrzésére is legyen lehetőség. 

1. Szakítsunk pár évenként – de meddig?

Első verzióként mégiscsak muszáj azzal számot vetnünk, hogy időről időre szakítunk – de meddig lehet ezt büntetlenül folytatni? Bűnön természetesen nem a morális igazságszolgáltatás terrénumát értem, hanem hogy előbb-utóbb – mi harmincasok – egyszerűen kiöregszünk ebből a műfajból. Mindig új partnert keresni a húszas években még adaptív gyakorlat, van idő kísérletezni, azonban harminc után megváltozik az emberek perspektívája, még ha ez mutat is némi nemi eltérést. A nők többsége – és számos férfi is – lassan megállapodna, gyereket akar. Illetve ha már meg is született a poronty, a pár évenkénti szakítás nem tűnik járható útnak. De ha mégis ezzel a lehetőséggel élünk, ne feledkezzünk meg arról, amit a fenil-etil-aminról tudunk…

2. Tartsunk szeretőt – de ha kiderül?

Ez akár jó hatással is lehet egy kapcsolatra, felvirágoztathatja, hiszen aki szeretőt tart, megtelik új energiával, elektrifikálódik, amiből a házastársnak is jut. A probléma morális aspektusain túl (már ha valaki ezt is számításba veszi) jelentős lelki nehézségek akadnak ezzel a verzióval. Nem csupán a partnerrel szemben tisztességtelen, de saját magunkkal szemben is nagy kihívás. A morális és lelki ellenérvek tehát az érme két oldalaként gondolhatók el. Amit morális szempontból a partner felé elkövetünk, annak pszichológiailag mi is megisszuk a levét: könnyen befeketedik a lelkünk a hazugságtól. Lelkifurdalással, bűntudattal, szorongással büntetjük magunkat (vagy felettes énünk minket). Ha egyéjszakás kalandról van is szó, jön a szokásos kérdés: elmondjuk-e? Bár úgy tűnhet, hogy tisztességes dolog elmondani, felmerül a kérdés, nem önzés-e egyben. Hiszen ilyenkor a lelkiismeret-furdalásunkat akarjunk enyhíteni, meg akarunk könnyebbülni. Viszont ha nem mondjuk el, akkor „istent játszunk” – olyan „valóságot” viszünk színpadra a párunk számára, amelyről tudjuk, hogy nem igaz, nem érvényes többé, de úgy döntünk, ő nem „ehet a tudás fájáról”, nem ébredhet rá a valóságra.

3. Nyitott házasság: te is, én is (de inkább csak én)

Kereshetünk olyan partnert, aki szintén a nyitott házasság híve. Az ötlet nem rossz, bizonyítják ezt a szvingerklubok is. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy míg az ember meglehetősen elnéző a saját félrelépésével szemben, elviselhetetlen és megalázó, ha őt csalja meg a partner. Miért van ez? Valószínűleg azért, mert az ember a saját félrelépését így vagy úgy, de indokoltnak tartja: részeg voltam, Gabi alig akar velem lefeküdni, elmúlt a szexuális vágy, stb. És érzelmileg is képes árnyalni: nem jelentett semmit, én igazából Gabit szeretem. Ráadásul még olyankor is nagyon rosszul tud esni párunk hűtlensége, ha mi magunk is szeretőt tartunk. Sok kimondott-kimondatlan szerződés tehát így hangzik: mindenki azt csinál, amit akar, csak ne tudjak róla, és te se kérdezd.

4. Elfojtás: nincsenek is vágyaim!

Bármilyen ok miatt is éljünk ezzel a módszerrel, legyen az anyagi megfontolás, családi nyomás, vallási parancs, vágyaink tudomásul nem vételének királyi útja (Freud után szabadon), az elfojtás nem szünteti meg ki nem elégített vágyainkat, csupán a tudattalanba száműzi őket. Sokan folyamodnak ehhez a nem túl kreatív, a legkevésbé „humánus”, viszont igen tisztességes megoldáshoz – ami hosszú távon igen nagy energiabefektetést igényel. Nagy árat követel a pszichétől nem venni tudomást arról, hogy valami hiányzik. Ez az ár tünetként: frusztrációban, passzív agresszióban, tisztaságmániában, szorongásban is testet ölthet. Freud mással sem foglalkozott, mint az elfojtástechnikáknak és következményeiknek a katalogizálásával, és mivel ez száz év alatt nem sokat változott, érdemes elővenni a mestert szakirodalom gyanánt.

5. Szublimáció: munka, hobbi, meditáció

Ez az élhető verziók egyike, amikor nem elfojtjuk, hanem valamibe „beleinjektáljuk” a szabadon lebegő, magának tárgyat kereső libidónkat. Könnyű azonban túllőni a célon, és a munkába temetkezést, karrierépítést vagy éppen a gyereknevelést élethivatássá tenni. Természetesen ezek olyan értékes dolgok, amelyek önmagukban is méltán kitölthetik egy ember életét – a kérdés csak az, mennyiben fedezhető fel bennük a behelyettesítés mozzanata. Azért fektetem-e be az összes energiámat például a munkámba, hogy ne kelljen másra gondolnom? Ennek finomított formája a hobbik széles sora, amelyek nem pályáznak arra, hogy életünk értelmességét megtaláljuk bennük, de arra biztosan jók, hogy némi energiát megkössenek.

6. Párterápia

Azonban ha sem elfojtani, sem munkába temetkezni, sem szeretőt tartani hosszú távon nem válik be, akkor érdemes megpróbálkozni egy valóban konstruktív megoldással: a párterápiával, ami segíthet megérteni, mi történik az életünkben, és miért. Mert bár a hevesen lángoló szerelem valóban törvényszerűen elmúlik, sokszor mégsem csupán azért, mert kezdünk kifogyni a fenil-etil-aminból. Hanem mert ezzel együtt máshogy kommunikálunk, kezd feltűnni, hogy mennyire mások lehetünk, máshogy gondolkozunk, mint a párunk. Ezt viszont meg lehet reformálni.

Hogy melyiket választjuk, jelentős mértékben azon is múlik, hogy miben hiszünk, azaz mi az igazi érték számunkra az életben. Boldogok akarunk lenni, erkölcsösen vagy szabadon akarunk-e élni? Netán mindezt együtt? Az elveink ugyanis erős iránytűként szolgálnak párkapcsolatunkban is, de korántsem biztos, hogy a minket kormányzó elveket nem kezdi ki valami hatalmasabb erő: saját magunk.Világos, hogy a kérdés embert próbáló kreativitást és/vagy lemondást kíván. A házasság furfangos csapda, mert nincs jó megoldás arra, hogy mit kezdjen az ember a saját vágyával, amely kérlelhetetlenül mindig új tárgyat keres magának. Szenvedünk vagy szenvedést okozunk – vagy mindkettő. Freud szerint nincs kiút, mindenképpen a rossz közérzet a válasz a kultúrára, azaz vágyaink megzabolázására. A kérdés nyitva marad. Mindenki dönthet, hogyan tudja a maga számára elfogadhatóvá reformálni a házasság intézményét!