A XXI. századi férfikép

A nehéz helyzetek megoldója, az omnipotens férfi képe eltűnőben, a férfiasság válságban van.   A női igények szerint egyszerre kellene a kemény férfit és a saját „női” oldalát is felvállaló összképet mutatnia egy olyan világban, ahol a nő sem tudja pontosan, hogy mit akar – és még kevésbé tudja, hogy egyáltalán azt akarta-e, amit megkapott, vagy netán már rég másra vágyna. Az elvárások igen gyorsan módosulnak, a nők által felrajzolt férfi ideálkép nem jellemezhető standard tulajdonságokkal. Ez meglehetősen túlterheli a férfiakat, akiknek olykor háttérbe szorulnak az igényei – bármennyire is szeretnénk azt gondolni, hogy egy nő nem akar sokat, mindössze egy igazán „jó és normális” férfira vágyik.

Légy esendő?

Brené Brown* szerint a férfiakat arra kérjük, legyenek esendők, rimánkodunk, hogy vallják be, mennyire félnek – miközben az igazság az, hogy a nők többsége ezt nem bírja gyomorral. Amint egy férfi valódi esendőséget mutat, legtöbben elrettenve fordulunk félre, és ez a félelem a legkülönbözőbb formákban tör elő, a csalódottságtól az undorig. A férfiak pedig felismerik a kockázatot, amikor látják a szemünkben, hogy arra gondolunk: „Gyerünk! Szedd össze magad! Légy férfi!” Ahogy egy férfi mondta: „A férfiak tudják, hogy valójában mit akarnak a nők. Azt akarják, hogy tegyünk úgy, mint aki esendő. A megjátszásba nagyon bele tudunk jönni.”

*Bátraké a boldogság, Bookline, 2013

Gyakori, hogy a nők egyszerre akarnák, hogy párjuk elég sok pénzt keressen – de arra is vágynak, hogy legyen sokat otthon. Ám egyszerre sokat dolgozni és állandóan jelen lenni nem lehet, még akkor sem, ha valaki az otthonában dolgozik. A nők szemével nézve ez olyan férfi viselkedésnek tűnhet, amin egy kis jó szándékkal lehet változtatni. Előfordulhat, hogy egy férfi ilyenkor élettempót, munkát vált. És mit kap otthon, a „lassító sávban”? „Megint csak egy hétre megyünk nyaralni?”

Lassító vagy gyorsító sávban?

A gyors és lassú élet az a két életmód-trend, ami között választhatunk. Legtöbben a gyors élettempóval élnek –  a lassításhoz azonban tudatos döntésre van szükség. Néhány évtizeddel ezelőtti életünkben még nem a gyorsító sávban tülekedett mindenki, volt idő a párkapcsolatok és az élet fontos szociális eseményeinek átélésére. Ma a legnagyobb probléma, hogy személyiségünk tudattalan mechanizmusaitól is elvárnánk a gyorsítást, miközben azok csak lassú tempóra képesek – vagyis hiába minden: „még a régi módon vagyunk bekötve”. Az érzelmi reakciók azonban mindig megjelennek, csak lehet, hogy később, amikor már nem is várnánk. Egyik generáció sem kivétel ez alól, így számolni kell azzal, hogy a sokszor – és lassan egyre többször – átélt szorongások és diszkomfort-érzések többek között azért is szaporodnak, mert egyre csak rohanunk az életünk eseményei után, és ez az élménykeresés előbb-utóbb benyújtja a számlát. 

A mingli kapcsolatban élők mintha egyszerre ezt a két sebességet tudnák megvalósítani: élik a gyors életüket egyedül, és lassítanak együtt, amikor találkoznak.

Két szingliből Laptogs-kapcsolat?

Az egyedülálló nők – a szinglik – magasra tették a lécet, ami a nárcisztikus vágyfantáziákat illeti. Ez pedig előrevetíti, hogy nagy valószínűséggel mennek bele olyan kapcsolatokba, ahol a találkozás élménye mindig új és nagyszerű lehet, mint egy „örök randizás”, ahol mindkét fél a legjobbat akarja kihozni magából. Jean-Claude Kaufmann francia szociológus kutatásai során gyakran hallotta azt a mondatot, hogy „férfiak vannak, de egyikük sem üti meg a mércét. Ezek a lányok olyan férfiakat szeretnének, akik egyenrangú személyként kezelik, de valamilyen módon el is kápráztatják őket.”

Az „igazi” szingli

Kőrössy Ágnes szociológus-újságíró szerint egyedülálló nők mindig is voltak. Mindamellett a szinglilét újdonsült társadalmi jelenség, egyikkel sem tévesztendő össze. A falusi harmincéves hajadon alkalmazkodik a környezete és a kora diktálta szokásokhoz, eljár munkába, főz, mos, takarít, nem csináltat divatos frizurát, az igazi szingli viszont – származásától függetlenül – nagyvárosban él, jellemzően 25-32 év közötti, diplomás, idegen nyelve(ke)t beszélő, a magyar átlagnál jobban szituált, értelmiségi és egyedül élő hajadon, aki egy-két párkapcsolat után most magányának – és pénztárcája vastagságától függően a fogyasztói társadalom kínálta mintáknak is – rabja. Kőrössy nem a szinglik életmódját, hanem személyiségüket vizsgálja. Mint mondja, a szinglik – sok esetben – jó tanulók voltak, kislánykorukban ugyanis azt sulykolták beléjük, hogy a siker titka a tanulás. Ennek törvényszerű következménye lehet, hogy a szinglik a párkapcsolatot ugyanúgy megoldandó feladatnak látják, mint egy-egy iskolai vizsgát, az álláskeresést vagy a szakmai előrelépést. De ami a pályán sikerre vezeti őket, az nem alkalmazható a párkapcsolatban. És mert a herceg nem érkezik fehér lovon, megjelenhet valamiféle bűntudat, hogy a másik nagy életfeladat, a párkapcsolat vagy a házasság elmarad. Kőrössy szerint a legnagyobb baj, hogy az ilyen módon „pártában maradtak” segítséget, mintát nem kapnak. Mivel eddig ilyen csoport nem létezett, nincs követendő példa – nem véletlenül fordulnak a reklámokból ismerhető minták felé. A nagy kérdés tehát, ami miatt az érdeklődés középpontjába kerültek: nem tudni, mi lesz velük. Maradnak-e egyedül, vagy eljön az idő, amikor férjhez mennek és családanyák lesznek? Esetleg belépnek egy új párkapcsolati formába és nem együtt élő társsá válnak?

Utasi Ágnes szerint az sem elhanyagolandó, hogy az egyedülálló harmincasok számának nagyarányú emelkedését döntően a korosztályba tartozó férfiaknak az állandó párkapcsolatot, az elköteleződést halogató attitűdje eredményezte.

De vajon mi volt előbb, a tyúk vagy tojás? A nők lettek válogatósabbak, vagy a férfiak élnek a szabadság adta lehetőségükkel? Az emancipáció, a szexuális forradalom a nőknek is nagyobb szabadságot és választási lehetőséget teremtett – ugyanakkor nyilvánvaló az is, hogy reagálniuk kellett a férfiak házasságot halasztó viselkedésére. Ma már a nők tudása, munkája megteremti azt az anyagi hátteret, hogy képesek az önfenntartásra, sőt az egzisztenciális fejlődésre. Ez a szabadság is hozzájárulhat ahhoz, hogy nem akarnak feltétlenül olyan életformát, ahol a mindennapok együttélése olykor unalomba torkollik.

Boldogabb külön?

Ma azt látjuk, hogy a hajszolt életforma mellett kevesebb idő jut a kapcsolatok ápolására, mert a társadalmi környezet jobban értékeli a gazdasági sikert és a presztízst, mint a harmonikus emberi viszonyokat. Ezért lazulnak a baráti, rokoni, munkatársi és szerelmi kötelékek, az emberek nem tudják megóvni – sokszor kialakítani sem –  mély érzelmeken, bizalmon alapuló kapcsolat-rendszerüket. Nem véletlen, hogy az egyedülállók, ezzel együtt a szinglik száma elsősorban a nagyvárosokban emelkedik, ott, ahol kevésbé érezhető a konvenciók hatása, ahol a leggyorsabban változnak az emberi kapcsolatok.

Sokan nem is teszik fel a kérdést önmaguknak, hogy milyen életet szeretnének élni, mert az élet zajlik, és nincs idő ezen morfondírozni. Bármennyire is ez lenne természetes, a XXI. században kevesek engedhetik meg maguknak ezt a luxust. Ők azok, akiknek biztos családi háttere van, akik érzelmeikben határozottak, és tudják, hogy nem lehet a végtelenségig lazítani. Azonban akiknek nem ilyen az élethelyzetük, mert a kommunikációval problémáik vannak, félnek a megmérettetéstől és a kihívásoktól, azok számára sokszor úgy tűnhet, teljesen rajtuk kívül álló feltételeken múlik minden.  Aki egész életét annak szenteli, hogy az életéről szóló titkos vágyait őrizgetve, boldogtalan módon bolyongjon, az olyan úton jár, ahol állandóan azt érezheti, hogy az „ellenséges” terepen nincs biztonságban, és bölcsebbnek látszik a kivárás stratégiája, az önigazolások gyártása. Ilyen ellenséges tereppé változhat az élet, ha nincs, vagy láthatóan nem is akar alakulni a párkapcsolat – ekkor átmeneti (vagy végleges) megoldásnak tűnhet egy olyan különélés, ahol a másik van is, meg nincs is... 

„Együtt, mégis külön”

Ez a Laptogs (Living aparth together) jelszava. Ők az elkötelezettséget nehezen vállalók csapata, akik párkapcsolatuk során nem adják fel saját lakásukat. Egyrészt bizalmatlanok, munkál bennük néhány korábbi szakítás emléke, másrészt munkál bennük a kényelem is. Az együttélés két szingli háztartással jellemezhető – nem lehet odaköltözni hozzájuk, halogatják a kapcsolat elkötelezettségig vitelét. Szívesen vesznek részt szabadidős programokban, kiterjedt baráti körük van –  a külön töltött szabadidő pedig borzolja társuk kedélyét.

A mai mingli életforma a húsz és a negyven feletti korosztály körében jellemző elsősorban – a két korcsoportban természetesen eltérőek a motivációk. A huszonévesek számára nem vonzó a szingli életforma (amelyben nincs kapcsolatuk), mert igénylik, hogy legyen állandó partnerük, de mindennapi életüket és kényelmüket nem szívesen bolygatnák fel egy kapcsolat kedvéért. Nem vágynak arra, hogy egy fárasztó és stresszes nap után hazatérve még egy hasonlóan nyűgös partner is súlyosbítsa a helyzetet. Ugyanígy nem szeretnének energiát pazarolni az együttéléssel szükségszerűen együtt járó konfliktusokra és feladatokra, hanem csak a párkapcsolat pozitív elemeire koncentrálnak.

Ők azok, akik már évek óta párkapcsolatban élnek, de függetlenségüket ugyanolyan fontosnak tartják, sok esetben előtérbe is helyezik. Ilyenkor fordul elő, hogy a házaspár külön szobában lakik, vagy nem is egy lakásban. A mingli lét nem nyitott kapcsolat, hiszen épp az állandó partner iránti vágy hívta életre. Ezekbe a kapcsolatokba nem fér bele a megcsalás. Legalábbis elméletileg. Egy igazi mingli csakis egy másik mingliben találhatja meg a megfelelő partnert, hiszen így lesznek képesek egymásnak megfelelő szabadságot adni. Nemcsak a szerelem és a függetlenség fontos a számukra, hanem a karrier is. Főként a fiatalok élnek ezzel a párkapcsolati formával, és azok a harminc-negyven évesek, akik már egyszer-kétszer megjárták előző partnereikkel. 1992-ben a 38 év feletti nőknek csupán az öt százaléka volt mingli, de ma már ez a létszám megduplázódott.

Mingli-variációk

Nagyon sokféle variációban megvalósulhat egy mingli kapcsolat, mindössze két tényező közös ezekben a formációkban: a külön lakás és a közös szex. Ami viszont ezen túl van, az teljesen az egyéni igények függvénye. Vannak, akiket csak a szex köt össze, mások lényegében produkálják egy párkapcsolat minden elemét, csak épp nem költöznek össze, és olyanok is vannak, akik házasok, sőt gyereket is vállalnak ilyen keretek között. Az érzelmi tényezők is elég széles skálán mozognak: a többség szerelmes a partnerébe, de olyanok is vannak, akik inkább afféle testi-lelki jó barátnak tekintik a másikat.

Elköteleződő nem elköteleződők – nem látszó kötődési problémákkal?

Akinek kötődési problémái vannak, minden homlokzat ellenére valójában nincs is magánélete, barátai vannak, de mélyebb érzelmi kötődést nem létesít. Ez a tudattalan – a párkapcsolatokban megjelenő – érzelem nem látszik azoknál az embereknél, akiknek a munkahelyi környezetben látszólag semmilyen problémájuk nincsen, könnyen kapcsolódnak másokhoz, korrekt munkaviszonyban tudnak működni és kötődnek a kollégáikhoz. Előfordulhat, hogy bár azt látjuk, az illetőnek van partnerkapcsolata, de ha alaposabban megnézzük, abban nincsenek valódi érzelmek, a másik fontossága ideiglenes vagy epizódszerű. A laptogs kapcsolat megfelel ennek: a két találkozás közötti időben a másikról fenntartott „belső kép” a kötődés szempontjából veszélytelennek mutatja őt.

Korai tapasztalatok, az elköteleződés és a kötődés képessége

Ahhoz, hogy valaki kölcsönös szeretetre, bizalomra és a másik tiszteletben tartására épülő érzelmi viszonyt tudjon létesíteni, rendelkeznie kell az elköteleződés és a kötődés képességeivel.  Mindegyikünk életében a legfontosabb, szinte mindent meghatározó korai kapcsolatok a szülőkkel létesülnek. A kiszolgáltatott csecsemő számára létfontosságú, hogy érzelmileg kiegyensúlyozott légkörben kezdje meg életét. Sok olyan család létezik azonban, ahol az érzelmileg kiegyensúlyozatlan szülők, nem vagy hiányosan tudják csak működtetni szülői feladataikat, ezzel kárt okozva gyermekük személyiségfejlődésében, ami leginkább felnőttkorban, különösen a partnerkapcsolatok terén érezhető majd. Az ilyen gyerekek közös vonása, hogy nem lesznek képesek kiegyensúlyozott érzelmekre, hiszen ők maguk sem részesültek abban. Egy kisgyerek arra vágyik, hogy megkapja a szüleitől azt a szeretetet és biztonságot, ami azt is jelenti, hogy ő szeretetreméltó, kedves és fontos ember az ő számukra. Ahol ez az üzenet nem érkezik, esetleg pont az ellenkezőjét kapja, ott a gyerek énképe lassan sérülni kezd.

Felnőtt pszichoterápiákban sokszor elhangzik: „Rájöttem, semmire nem vagyok jó, nem tudok semmit sem jól csinálni, már a szüleim is megmondták, hogy így nem viszem semmire, össze kell szednem magam, csak nem tudom, hogyan”. Ezek a gondolatok világosan mutatják, hogy az illető magáról kialakított képe roncsolt, több ponton hiányos.

Akinek korai érzelmi élményei arról szólnak, hogy nem egyenletes szeretet vette körül, nem azt fogja gondolni, hogy „anyám képtelen szeretni”, hanem azt: „engem nem lehetett szeretni”. Ez azt is jelenti, hogy énképe tartalmazza azokat az érzéseket, hogy őt nem lehet szeretni, ő nem elég jó, ő nem elég hasznos, tehetséges, kitartó, stb. Komoly önértékelési problémákhoz vezet és egyben a nárcisztikus érzelmek erősödését is okozza ez a fajta korai érzelmi hiánytünet. A nárcisztikus védelem egyre komolyabb falat von az illető köré. Ez a karakterpáncél, melynek látható felszíne sokszor egy jól működő személyiséget mutat (akinek nagyívű fantáziái vannak saját magáról), gyakorta egy szorongó, kisebbrendűségi érzésekkel és szeparációs szorongással teli kisgyereket takar. Ez a kettősség hozza létre azt a jelenséget is, amire az érzékeny nők nagyon fogékonyak. Ez a „kisfiús” érzelmi sejtetés esetükben azonnal „megmentési” fantáziához vezet, és a leendő kapcsolatot olyan színben tünteti fel, amiben igazi és mély szeretettel ő majd megválthatja a férfit, és boldogok lesznek halálukig. Ez azonban sosem vezethet megoldáshoz, mert a partnerkapcsolat nem az a terep, ahol a karakterpáncél oldódna.

Egy ilyen el nem köteleződő ember személyiségében tehát a korai érzelmi tapasztalatok erősen meghatározóak, és viselkedését is befolyásolják. Számára a szeretet és egy kapcsolattól való érzelmi függés ijesztő, szorongásokat és félelmeket ébreszt, nem pedig vágyat a létrehozására.

„Élhető” párkapcsolat

A laptogs párok megvalósítják azt, ami minden szempontból élhetőnek mutat egy párkapcsolatot. A másik ott van, amikor kell – és nincs ott, amikor a „biztonságos”, független életet akarja élni valaki.Nyilván nem mindenkire érvényes, hogy azért választja ezt az életformát, mert kötődési problémákkal jellemezhető karakter. De valószínű, hogy hosszú távon csak az tudja ezt szeretni, aki bírja az egyedüllétet és nincs igénye az állandóságra. Ha megteheti, hogy kedvese csak pozitív szereplő legyen az életében, és így kiküszöbölje az együttélés során törvényszerűen felbukkanó negatívumokat. Nincsenek viták hétköznapi rutinokról, nehézségekről, a máshol felgyűlt érzelmi feszültségeket nem egymáson vezetik le. Ha lényegében csak „randizás” van, azt senki nem akarja tönkre tenni prózai problémákkal – legfeljebb leíró módban elmesélheti, hogy „már megint...”. Ez az érzelmi „munkamód” ugyan beavatja, de nem teszi beavatkozóvá a másik felet, mert mindenki a saját életét éli.

Ez a szabadság ugyanakkor annak vállalása is, hogy a problémákat „saját kezűleg” kell megoldani.  Előfordul, hogy valaki – akinek kötődési nehézségei vannak – így benne tud maradni egy kapcsolatban. Vagyis inkább úgy fogalmazhatunk: lesz számára egy viszonylag „veszélytelen” nő/férfi, aki mellett folyamatosan megnyilvánuló érzelmek nélkül is meg lehet maradni. A legfontosabb azonban nyilván az, hogy a kapcsolati „kötőanyag” a kölcsönösség legyen és ne valamiféle tudattalan agresszió az egyik féltől, amit a másik megpróbál a lehető legjobban elfogadni, akár még úgy is, hogy belemegy: „legyünk együtt, de külön...”