Lehet viccelni Van Gogh levágott fülével?

Kisebb botrányt keltett, hogy Londonban, egy Van Gogh-önarcképekből rendezett kiállításon a múzeumi boltban fül formájú radírt árusítottak, utalásként a festő levágott fél fülére. Többen felháborítónak találták, hogy a múzeum viccet csinál egy mentálisan beteg ember szenvedéséből és tragédiájából. Érdekes lélektani kérdés: miért tartja valaki elfogadhatónak vagy tűrhetetlennek az efféle tréfát? És egyáltalán: lehet-e egy tragédiával kapcsolatban viccesen megnyilvánulni?

Több is veszett Mohácsnál, szoktuk mondani, ha az elejtett vajas kenyér a megkent oldalával lefelé ér földet, vagy egyéb jelentéktelen kár ér bennünket. Vajon belegondolunk-e, hogy tréfás vigasztalásként apró-cseprő veszteségeinket egy olyan történelmi katasztrófával vetjük össze, amelyben több mint 14 ezer magyar katona halt meg? Ha a szólásmondásban Mohács helyett valamelyik modern kori terrortámadás vagy sok áldozatot követelő csata helyszínét említenénk, az olyan ízléstelen és bántó lenne, hogy alighanem mindenkit megbotránkoztatna.

A botrányosság a humor szerves része lehet

Hirdetés

A Titanickal lehet tréfálni – külön Titanic-vicckönyv is kapható a neten –, 9/11-gyel viszont egyáltalán nem. Még a II. világháború eseményeit is feldolgozták humoros formában, például a Halló, halló! című televíziós vígjátéksorozatban, amit nálunk is sikerrel vetítettek, vagy Az élet szép című Oscar-díjas filmben. A tanú című szatirikus vígjáték az ártatlan emberek kivégzésével végződő koncepciós perekkel kapcsolatban sütött el legendás poénokat, a Gyalog galopp pedig a pestisjárványtól kezdve a boszorkányperekig sok halálosan komoly eseményt ábrázolt frenetikus humorral. Vagyis biztos, hogy a fül formájú radír nem egyszerűen azért keltett felzúdulást, mert tragikus témát érintett.

Ami azt illeti, ahhoz, hogy valami humoros legyen, eleve nem árt, ha van benne egy kis szabályszegés, határátlépés, „rosszaság”. Egy pszichológiai kísérlet résztvevőinek elmeséltek egy történetet, amelyben egy fiatal nő, aki tudja, hogy az apja elvesztette a munkáját, javítani szeretne családja anyagi helyzetén, ezért elhatározza, hogy az interneten áruba bocsátja a szüzességét. A történet másik változatában azt határozza el, hogy az ékszereit adja el. Azoknak a résztvevőknek, akik a szüzességről szóló változatot olvasták, 78 százaléka helytelennek tartotta a lány döntését, ugyanakkor 45 százalékukat meg is nevettette az ötlet. Az ékszerek eladásában viszont senki nem talált semmi rosszat – de vicceset sem. Ha a botrányosság a humor szerves része lehet, miért tűnnek bizonyos tréfák elfogadhatatlannak? Talán Mark Twain ismert megállapítása a kulcs: a humor nem más, mint tragédia plusz idő.

Lélektani távolság

A kérdéskör legismertebb kutatója, Peter McGraw többek között olyan kísérleteket is végzett, amelyek Mark Twain megállapítását tesztelték. Egy alkalommal például arra kérte a résztvevőket, hogy idézzenek fel olyan eseteket az életükből, melyek az idő múlásával humorosabbakká váltak, és olyanokat is, melyek megtörténésük pillanatában viccesek voltak, ám ez a hatás később csökkent. A kirajzolódó kép egyértelmű volt: az idő azokat a történéseket tette vidámabbá, amelyek eredetileg súlyos bajnak számítottak, míg a minikatasztrófák épp ellenkezőleg: megtörténtükkor humorosak lehetnek, de később már nemigen. Ha például valakit elüt az autó, lehet, hogy öt év múlva vicces sztoriként képes előadni az esetet, ha viszont kalapáccsal véletlenül ráüt az ujjára, az éppen jelen lévők nevethetnek ezek, ám öt év múlva az ügy teljesen érdektelenné válik. McGraw elmélete szerint a humor e fajtájának lelke az, amit talán ártalmatlan szörnyűségnek nevezhetünk. Ilyennek számít, ha egy testközelből borzalmas és tragikus esemény – például a mohácsi vész vagy egy boszorkányper – olyan nagy lélektani távolságra kerül tőlünk, hogy fenyegető, rémisztő jellegének nagy részét elveszíti. Ugyanakkor a nagyon kis jelentőségű malőrök is ártalmatlan szörnyűségek, csakhogy ezek esetében a lélektani távolság hatására az eredetileg bennük rejlő kevés fenyegetés is elenyészik, így ezek csak megtörténtükkor viccesek, később elveszítik humorkeltő potenciáljukat. A fenyegetettség és az ártalmatlanság megfelelő aránya szükséges ahhoz, hogy valami vicces lehessen.

No de mi is az a bizonyos lélektani távolság? Minek a hatására érezzük úgy, hogy egy tragédia már nem érint közelről bennünket? McGraw szerint az egyik tényező, amely lélektani távolságot hoz létre, a múló idő, ahogyan erre Mark Twain kiválóan ráérzett. Hasonló hatása van a fizikai, valamint a szociális távolságnak is. Ez utóbbi lényegében azt jelenti: nem mindegy, hogy valami egy közeli barátunkkal vagy egy ismeretlennel történt. Végül a hihetőség, a valósághűség is nagyban befolyásolja a lélektani távolságot. A gyerekműsorok között a tévé biztosan nem mutatna be egy olyan természetfilmet, amiben egy macska megöl egy egeret, ám a Tom és Jerry, ami szinte kizárólag hihetetlenül agresszív gyilkossági kísérletek megjelenítéséből áll, vicces – pusztán azért, mert az ábrázolás nagyon távol áll a valóságtól. A fül alakú radír forgalmazói bizonyára úgy gondolták, már elég nagy lélektani távolságra vagyunk Van Gogh öncsonkításától ahhoz, hogy viccelni lehessen vele, mások viszont még érzelmileg közelinek érezték a tragédiát.

Humor a haláltáborban

Nemcsak a lélektani távolság képes humort generálni, a kapcsolat fordítva is működik: ha valamivel viccelni tud az ember, akkor attól – legalábbis ideiglenesen – el is távolodik egy kicsit, csökkentve a sokszor elviselhetetlen stresszt. A tragédiával viccelni nem feltétlenül érzéketlenség, az érintettek számára önvédelmi módszer is lehet, a humor olyan csodálatos képesség, mely csak nekünk, embereknek adatott meg, és talán soha nem hagy el bennünket. Egy holokauszttúlélő beszámolója szerint a koncentrációs táborban a szörnyű éhezés közepette gyakran beszélgettek receptekről, az ételek elkészítéséről. Egy ilyen alkalommal az egyik beszélgető hirtelen elkomorodott. „Mi baja lehet?” – kérdezte az egyik fogoly a társát. Mire a másik: „Biztos odaégette a süteményt.”

Mannhardt András – pszichológus, újságíró

2022-04 lapszámban megtalálható