Mibenlétünk hangadó némasága

„Utunk irányát magunkban hordjuk, és magunkban égnek az örök, sorsjelző csillagok. ”

Szerb Antal: Utas és holdvilág

A rátalálás pedig embert próbáló feladat. Sokrétű cselekedet, amelynek összessége számos tudnivalót árulhat el a cselekvő személyiségéről. Honnan hová jutott, miért és mennyit időzött, illetve az éppen hol tart stációkról. Jelzésértéke figyelemreméltón beszédes. Kiváltképp, ha műalkotásokkal találkozhatunk. Mélyre és még mélyebbre ereszkedve az általuk kínálkozó felszínről, az okozott következményekre kiváltotta reakcióinkban ismerhetünk magunkra. A befogadott élmény lenne/lesz azon visszajelzés, ami én vagyok. Kizárólag az enyém. Velem lévő. Részemmé váltan lesz észlelhető. Ez a viszony speciális. Mindig egyedi, ugyanakkor nem megismételhetetlen. Folytonos részeredmény, ami énemben fokozódik, ugyanis gyakran előfordul, hogy egy korábban megszerzett élmény újraélesztésért kiált. Vágyakozásaink esetleges tárgya lehet. Holdudvara vonz, marasztal, megtart, majd elenged, újrahív, vagyis többedszerre találhatunk egymásra. Mármint a tárolt emlékkel, ennek lehetséges változataival. Nélkülözhetetlen, nyomravezető dolog a választás, mindamellett az egykori és az újbóli tapasztalás közötti eltérés, az alakulás mértéke, milyensége volna az, ami mindennél inkább én vagyok. Az eleddig magabiztosnak hitt adat töredezettségét orvosolva, esetleg újrainstallált változatát netán bőségesebb méretű tárhelyre telepítve. Magában hordozza ismétlődő igényét eme befogadói attitűd.

Efféle kénytelenség vezethetett újra Ingmar Bergman : A nap vége ( Smultronstället , 1957) című filmje közelébe. Megtalált a feladat, sőt eltalált. Süllyesztett, akár egy mélységből érkező torpedó. Ráerősített minden addigi értékére, amit valamikor már megláttam benne. Ám! Ezúttal másként lettem megszólítva. Azon hangsúlyoknak rendeződtek át pontjai, amelyek e többedik összkép variációját fémjelzik. Miközben az alapanyag úgy maradt, ahogy szerzője valamikor megalkotta. Tehát a változás a raktárban keresendő, annak gondviselő tárigazgatójában.

Történeti kitérő

Egy meglett korú özvegyember, akinek működő tudata bizonyítja önmaga aktivitását, érdemlegességét, egyéni értelmét, és mert vetítőteremben lennénk, mindez - e film bemutatásáig még sosem alkalmazott - mozis szempontok alapján vált/válik láthatóvá. Bergman önálló rendezéseinek ez egyik korai világsikere. Mindmáig kiindulópontként használatos minta, viszonyítási alap. Értékéhez mérhető mindmegannyi hasonló témájú, analitikus célzatú produkció. Grandiózus méretű a halmaz, ahová a mindennapok pszichológiai hangsúlyú megfigyelésével foglalkozó játékfilmek sorolhatók; ezeknek körzőhegynyi finomságú közepébe a fentnevezett svéd filmalkotását illesztem. Szerzője által került szokatlan magasságba ama bizonyos léc. Bámulom. Bűvkörébe szívesen tartózkodom, jóformán gátlástalanul kapaszkodom intelmeibe.

A „nem akarás” sorsfordító ereje

Isak Borg ( Victor Sjöström ) professzor vágya ellenére cselekszik. Határozottan kijelenti, ő nem közösségi ember, a társasviszonyokat egyenesen megveti. Egyáltalán nincs kedve kimozdulni otthonából. Nehezen tesz eleget kellemetlen kötelességének. Újabb oklevelének személyes átvétele, méghozzá a Lundi katedrálisban? Számára teljesen érdektelen feladat. Visszatérni az alma materbe? Repülővel? A meglett életkorában? Még véletlenül sem erről ábrándozott. Terhe annak is egyre elviselhetetlenebb, hogy körülötte többen is jelen vannak, akiknek a közeledő esemény fontos, hovatovább - mint ünnepnap - egyenesen a legszebb program a maguk életében. Hogyne, a magukéban, de nem az övében. A nyomakodó elvárással frontális az ütközés. Szívesebben lenne dolgozószobájának magányos - saját szavaival - díszmarhája, mint egy fényes intézmény sokadik díszdoktora. Többek között azért, mert ezekben a napokban frusztrációs álmok gyötrik az orvosprofesszort. Véletlenszerű, összekuszált eseménysorok, amelyekről úgy véli, hogy különös összefüggést rejtenek. „Rettentően megalázó, valósággal kézzelfogható álomképek kínoznak. Nem tudom elhallgatni, hogy ezekben az álomképekben volt valami lenyűgöző, ami szinte elviselhetetlen makacssággal fészkelte magát a tudatomba. … Mintha mondani akarnék magamnak valamit, amit ébren nem akarok meghallani. …Azt, hogy halott vagyok. Bár még élek.„ Majd mindezen előre kiszámíthatatlan fejleményhez csatlakozik, aztán működésbe lép az emlékezés. Utánajárást indítványoz a kétség. Gazdáját elmozdítja íróasztala mögül. Nem a reptérre megy, hanem autóba ül. Vállalja a hosszabb, ráadásul kényelmetlenebb utazást. Elnyújtva az idő aktívvá tehető szegmensét. Átlényegült a vágy elleni tevékenység. Ez lenne felvezetése annak a filmnek, amit közel harmincévnyi távolságból újranéztem. Első megtekintésem filmklubnyi pillanataiban sem volt már „kortárs” alkotás, annál inkább filmtörténeti mérföldkő.

Utazunk, mint összetartozók

A hatalmas járgány elindul. Hasonlít gazdájára. Nincs egyedül! Utasokat szállít. Kezdetben a professzort és fiának lenyűgözően vonzó feleségét, Mariannt ( Ingrid Thulin ) . Bensőséges társaságuk tovább bővül, miután autóstopos fiatalok szegődnek melléjük, valamint egy civakodó – nem mellesleg balesetet okozó - házaspár. Szereplőink az említett veterán mobilban összezárva haladnak más-más céljuk felé. Személyes dolgaikról beszélgetve hatással lesznek egymásra. Az autó ok nélkül sosem áll meg. Ennélfogva az adódó szükséges kitérőknek - az egymást érintő vagy elkerülő tekinteteknek - élményépítő jelentősége van. Legyen ez közös verselgetéssel megspékelt ebéd, tankolás, szülőfalut érintő - egyben az öreg édesanyához beköszönő - látogatás. Az autó véd, és szentesít, miközben célirányosan mozgat. Egymással ütközni - szó szerint - szabad, mi több megadatik, de egymást lejáratón veszekedni, esetleg viaskodva verekedni az kirekesztést, kívül maradást jelent elkövetőinek.

Nem én vagyok az első, aki felfigyel e történet road movie jellegére. Maximum azzal bővíteném ezt a felvetést, hogy a kirándulás elmesélése, még ma sem a hagyományos „országúti film” egyik sablonos krónikája, egyebek között mert a professzor az utazás közben - az automobil és utasai garantálta biztonság árnyékában - ismételten elalhat, álmodhat. Gyerekkori helyek előhívta érzelmekkel, ifjúkori vizsganehézség szorongásával, párkapcsolati megaláztatások rémképeivel szembesül. Számonkérő tartalmú látomásai, és a közvetlen események előidézte összefoglalás jellegű töprengések, - mint szigorúan intim úgymond belső mozi - alaposan próbára teszik. Egyazon személyben leledzik a mondanivaló közlője és befogadója. Mi ez, ha nem egy mélylélektani (pszichoanalízis) beállítottságú road movie változat? Lényege, hogy bárhová kerülhetünk térben és időben, általában velünk jön levakarhatatlan útitársunk: személyiségünk naprakész mivolta. Pontosan annyira érvényes ez a tétel a moziban ülő, filmet néző érdeklődőkre, ahogy az elénk vetített, előttünk utazó – változatos karakterrel megáldott – társaságra. Elsősorban a konzekvens professzorra.

Hol volt az a honnan, merre lesz a hová?

Korábbi megtekintések tiszta emléke, miszerint állandóan rácsodálkoztam a konkrét helyzetekre, azok egymástól való érthető elkülönítésére, majdan élvezetes egybefonódásukra, mindarra hogy mennyire könnyedén lehet/ett követni a folyamat szerteágazó momentumait. Az elkerülhetetlen öregedéssel történő szembenézés következményeit. Sokáig magammal vittem az első álomjelenetben guruló halottaskocsi kerekének lámpaoszlophoz csattanó hangját, az időt jelezni képtelen, mutatók nélküli órákat és a recsegve leboruló koporsót. Bármikor fel tudom idézni ezeket a jeleneteket. Belém égtek a képsorok. Mindezek ellenére már akkor felszínesnek éreztem, ha pusztán a szürreális modernség szeretetnélküliségéről zengedező szakirodalmi véleményekhez jutottam. Mostanság inkább azon elmélkedem, hogy egyáltalán láttam e már önmagamat kívülről valamelyik álmomban, vagy csupán a tükörképemet. Az is feltűnt, hogy a közvetlen friss impressziók miként találkoznak, keverednek ősidők óta bennünk rejtőző dolgokkal, amelyek körül rendszerint jelenkori valómban vagyok résztvevő. Csakhogy! Ma már nem hajt a leleplezést hajszoló kényszer. Ezáltal jobban figyelhetek az árnyalatokban lakozó részletekre. A hatások bejárta direkciókra. Ennél fogva mindenirányba máshogyan mozizom. Például Borg professzor esetéből a legfrissebb megtekintés után is észre lehetett vennem mindez idáig figyelmemen kívül maradt részleteket. Leginkább azt, hogy a professzor énképe pontatlan. „ …egy légynek sem tudnék ártani” Ez lenne az indulás reggelén felhangzó és jelentéktelennek álcázott félmondatnyi elszólás, amiben nélkülözhetetlen információ lappang. Rendszeresen elsiklottam mellette. Mindeközben az autózás elején kiderül, hogy a professzor családi adósság törlesztésével nehezíti egyetlen fia, Evald ( Gunnar Björnstrand ) magánéletét. Valaha bekövetkezett jó szándékú segítsége idővel elviselhetetlenül korlátozza, szabadságában akadályozza egy házaspár alapvető létezését. Mi ez, ha nem a bujkáló ártalmasság? Utolérhetetlenségébe torzult, feleslegessé vált a tranzakció. Értelmét menet közben elvesztette. A férfivé lett egykorvolt fiú erkölcsileg jogosult lenne atyai segítségre, főleg mert ezt minden kártékony következmény nélkül megengedhetné magának az adományozó. Az sem elhanyagolható részlet, hogy eddig sem volt, eztán sem lesz élősködő alak a támogatandó utód. Esetleg meg is tanulhatná, továbbvihetné az odafigyelés e másik féllel törődő változatát. A professzor utazásának elején a családtagokról és ügyeikről rögzített tudás/nem tudás normája precízen szikár, érzéketlenül formális. Messze nem természetes könnyedségű életjáradék-adomány. Egyelőre dominálnak az erőltetett erkölcsi hivatkozások, a becsületté maszkírozott, katonás szándékok. Milyen az apa-fia viszony? Kölcsönös és elvárt következetességek diktálta párhuzam, amely párkapcsolatot romboló adalék - kisugárzó hatása - formájában terheli Evald és Mariann közös életét. Ez lenne a válaszom Borg professzor „honnan”-ját firtató kérdésemre. Vagyis a megnyilvánuló énkép. Benne a minden feladatomat gondosan és határidőre elkészítettem állapottal. Az álmok hozta látványos nyugtalanság, mindössze tünetszerű mellékzönge. Minden egyes újranézéskor, induljon csak a „hová” felé! Adva lehetőséget a változtatásra, amely általában a főhős „tól-ig” mikéntjének apropóját jelenti.

A változás formálta változtatás esélye

A megnyerő temperamentumú öregúr mindenkivel diskurál. Emlékeket keres, talál, mutat, álmodik, magyarán megéli a komoly napot. Újfent megfelelt az elvárásoknak. Így köszön rá az este, vele a megérintett személyek. Az anyáskodó, pótolhatatlan házvezetőnő ( Jullan Kindahl ) , a kifinomult stílusú mindent megfogalmazni tudó, merészelő menye, valamint Sarah ( Bibi Andersson ) meseszerű kettős alakja (hisz egyszerre a szerelmetes unokatestvér álom- és emlékképe, illetve az ébrenlét pajtáskodó autóstopposainak szókimondó hölgye). Legfőképpen ők hárman azok, akik alakíthatóvá teszik egy individuumhoz tartozó életpálya - komor jóslatú - befejező epizódját. Kicsi a különbség a kiinduláshoz képest, de annál nagyobb a jelentősége. Bekövetkezett a főszereplő pszichikumának váratlan finomhangolódása. Tudniillik a professzor tulajdonságai közül előtérbe lép az empátia. Annak megkerülhetetlenül identitásformáló változata. Kortalan praktikum. Mit lehet vele kezdeni? Hogyan lehet megélni? Miként hasznos reagálni? Jó kérdések! Mások felé másmilyen közelítéssel próbálkozni, ezáltal készítve egy racionálisabb számvetést? Sikerülhet? Passz. Még mindig gyűjtöm a válaszadáshoz szükséges, elegendő bátorságot. Az említett családi adósság? Szóbahozni sem sikerül. A próba elhalt már a születés pillanatában. A fiú - úgy szocializálódott - hogy a várható könnyítés érkeztetésére se igénye, se készsége nincsen. Jelentéktelen csoda, amikor a nap lezárásának áldott pillanatában a már ágyban lévő apja mellé ül. Nem derülhet ki biztosan, hogy megmenekülő házasságból érkezik-e gyermekáldás. A professzor nagyapai szereplehetősége? Ígéretesen, de további sejtelemmel rejtekezik tovább. Az önérzetes házvezetőnő? Megmarad régi szokásánál. A másik fél magázódásába csomagolt modoros távolságtartásban fellelhető látens közelségnél. A fiatalok, különösen Sarah ragyogó életvidámsága? Meghitt, szerenádos búcsúzást követően muszáj elengedni; marad a röpke együttlétet követő szolid örömérzet. A vágyott viszontlátás jóhiszeműsége. Ennyi? Csak? Valószínűleg igen. Akkor mi az értelme ennek az egész kalamajkának? A világon semmi más, mint tudomásul venni a múlandóság problematikáját, minthogy élethosszig tartón, ironikusan piszkálódunk, zsörtölődhetünk szeretteinkkel. Remélve, hogy ettől elevenek maradnak az időtálló kapcsolatok. A mélyrétegek tudattalan sajátosságából előhívott álmok? Voltak, vannak, lesznek. Amíg a professzor létezik, addig azok is megjelenhetnek. Részesülhet belőlük, védtelenül. Habár, várva bekövetkező érkezésükre legalább már a tudatos álmodozás akadálytalan. Szintén belakható tere a belső mozizásnak. Immáron öncélúan - irányadó szándékkal - szelektálhatja emlékeit, bár ettől még nincs kezében az irányítás gyeplője! Törekedni rá önámító vágy. Mibenléte látszólag elviselhetőbb. Mielőtt jön az a lóvontatású halottaskocsi, hogy mechanikus kereke „megint” elakadjon a dülöngélő lámpaoszlopban. Ez lenne Isak Borg bergmani történetétében a hová kérdésre érkező felelet, ami hosszantartó várakoz(tat)ás folytán, mostanság köszönt rám. Kalibrációs szándékkal, egyben a pontosító énképigazítás reményében. A tegnaptól eljuttatva a máig, hogy ugyanúgy adasson esélyünk egy lehetséges holnapi találkozásra.

2023. július 15.