Hogyan éltük meg az utóbbi időszakot, sikerült jól hozzászokni a helyzethez? Nem nagyon lehetett mást csinálni, mint elfogadni és alkalmazkodni. Ez egy tanulási folyamat: a megváltozott külső körülményekhez kellett alkalmazkodni. Az emberek nagy hányadánál ez nem volt zökkenőmentes, nem simult az addig megélt életükhöz. Normális életünkben a hétköznapi problémák sokszor elfedődnek, mivel egy család napi több órán keresztül külön van egymástól. De ebben az otthoni korlátozós állapotban viszont a családtagok hirtelen egész nap szembejöttek velünk a lakásban. Ehhez még hozzáadódott az a külső fenyegetettség,a vírussal való megfertőződés veszélye, az információk változó minősége. A megfelelő informáltság érzése ahhoz kell, hogy az ember igazán jól tudjon alkalmazkodni, mert csak ebben az esetben tudja azt mondani magának, ha nincs is kontrollom a nagy, külső események fölött, van viszont a saját életem bizonyos pontjai fölött. Nem véletlenül mondták a pszichológusok már az első napokban, hogy a kontrollmegtartás, az aktív bevonódás - például a reggeli felöltözés, a délutáni átöltözés, a strukturált idő - nagyon fontos. Kevés szorongáskeltőbb dolog van, mint amikor úgy folyik ki a kezünkből az idő, hogy az magával hozza az ürességérzést, azt, hogy furcsán nem történik semmi. Az emberek egy része először túlélő stratégiával reagált a helyzetre, ami ugyan hasznos, ha látom, meddig kell kibírnom, viszont, ha nem látom, nagyon hamar átfordul egy indulatvezérelt viselkedésbe, mivel az embernek egyszercsak elege lesz abból, hogy nem tudja, meddig kell még mozgósítania belső tartalékait. Ehhez képest sokkal jobb, ha elfogadja a helyzetet, ez az áttanulási folyamat az alkalmazkodásnak egy formája. Ez azt jelenti, hogy az otthoni élet kereteit meg kell próbálni úgy kialakítani, hogy legyenek továbbra is jó érzések benne, a konfliktusokat pedig próbáljuk úgy megoldani, hogy ne termeljünk még pluszban hozzájuk. Az áttanulási szakaszban fontos a megértés, az informáltság és a másokon való segítés.

Ami a saját élet megszerkesztését illeti: aki eddig is megtapasztalta, hogy tud erőt meríteni önmagából ahhoz, hogy kibírjon bizonyos élethelyzeteket – akár azért nagyon stresszes volt a munkája, vagy a kitűzött céljait nehezen érte el, netán kitartó pszichoterápiával eljutott egy olyan önértékelési fokra, ahonnan visszatekintve láthatta, miből kell levonnia a tanulságokat - nekik lehet, hogy kicsit könnyebb dolguk volt. Mindenkinek fontos lenne megértenie és elfogadnia, hogy nagyon kell ügyelni az önértékelés, önbizalom és önbecsülés triászára. Ennek alapja, hogy önmagunkkal jól működő érzelmi viszonyban legyünk, hogy az életünket ne úgy éljük, hogy beszálltunk a mókuskerékbe és tekerünk addig, ameddig csak bírunk. Hanem próbáljunk időnként megállni, mondjuk egy héten egyszer legalább öt-tíz percre leülni, és végiggondolni, hogyan telt az életünk, kivel találkoztunk, milyen érzelmeket éltünk át, milyenek vagyunk a munkahelyünkön? Ez komoly pszichológiai leckének hangzik, de ha valaki rátanul erre, akkor valójában annyit tesz, hogy igazi odafordulással figyel önmagára, aminek hihetetlenül komoly haszna van, főképp, amikor erőteljesebb stresszt kell kezelni, vagy optimistán kell működni egy olyan élethelyzetben, ami inkább a pesszimizmust hívná elő bennünk.

Sok tanulmány szól arról, hogy egy újtípusú időszámítás van kialakulóban: van a vírus előtti és a vírus utáni időszak. A vírus utáni időszámítás fő kérdése, hogyan értékeljük a vírushelyzetben átélt élményeinket. Ha ezekből olyan konzekvenciákat tudunk levonni, amiket később hasznosítani tudunk, az már hallatlanul nagy eredmény. Ha viszont leértékeljük, és azt mondjuk, hogy ez egy semmi volt, akkor tulajdonképpen egy tollvonással a saját érzelmi működésünket is lenullázzuk. Nem vagyok híve a könnyű, azonnali pozitívba átfordításnak, nem is hiszem, hogy ez mindig sikerül, de azt igen, hogy a rossz élethelyzetekből is meríthetünk valamilyen kis pozitívumot. Ez az elmélet Martin Seligman professzoré, az ún. tanult optimizmus elmélete, ami azt mondja, hogy nehéz élethelyzetekben gondoljunk előző életszakaszainkra, és keressünk benne olyan élményeket, eseményeket, amikor sikeresek és erősek voltunk. Ezeknek a felelevenítése nagyon sokat jelent az énerőnk szempontjából. Az énerő segítségével tudjuk egyensúlyban tartani a belső késztetéseinket és a külső elvárásokat, vágyainkat és a realitást. Fejlesztése és optimális működtetése gazdagodik, ha képesek vagyunk egy nehéz időszakból visszanézni egy jó időszakra, amelyre büszkék lehetünk, mert ezt és ezt akkor jól tettem. Nem kell ezt túlfújni, csak az a fontos, hogy ne billenjünk át egy olyan negatív tartományba, ahol a leértékeléssel együtt leértékelődik az önértékelésünk és az önbecsülésünk is. Éppen ezért ezt az elmúlt két hónapot érdemes lenne nem egy furcsán elfecsérelt időnek tekinteni, hanem egy olyan életszakasznak, amit végig kell gondolni. Végig kell vennünk, hogy ez az élethelyzet mire volt jó - felfedeztünk-e magunkban valamilyen új tulajdonságot, mit csináltunk bizonyos helyzetekben, hogy viszonyulunk most a barátainkhoz, mit gondolunk a tudományról, a tudósokról? Ha az elfecséreltet átminősítjük hasznos időnek, akkor van esélyünk arra, hogy ebből egy olyan felhasználható lelki tartalom szülessen, amit később, nehéz időszakokban is elő tudunk hívni.

Majdnem olyan – beszélgetős podcast Tari Annamáriával

Erőt meríteni Önmagunkból – beszélgetős podcast Tari Annamáriával