A legtöbb ember párkapcsolatban szeretne élni – lehetőleg olyan kötelékben, amely biztonságot és szeretetet nyújt, kölcsönösségre és tiszteletre is alapoz, vagyis olyan nyugalmat teremt, melyben nem kell folyton hátratekintgetni, ki vagy mi veszélyezteti ezt. És bár ez az érzelmi igény teljesen jogosnak látszik, mégis gyakran látjuk azt, hogy sokan mintha szántszándékkal keresnének olyan partnert, akivel boldogtalanok lehetnek. Más esetekben pedig úgy ragaszkodnak láthatóan nem jól működő kapcsolatukhoz, mintha lehetetlen lenne a változtatás, hiszen a következő „idővel úgyis ugyanilyenné válik”.

A pszichológia több területen is vizsgálja a párkapcsolatok természetrajzát – az evolúciós elméletektől a kötődési téziseken át –, és látjuk már, hogy némely vonásokat az ősidőkből hoztunk, másokat viszont mindig az adott körülmények módosítanak.

Geoffrey Miller* azt mondja: „a két nemet hasonlóvá teszi, hogy bizony mindkettő válogat, mikor hosszú távra keres partnert, és ennek megfelelően mindkettő győzni akar vetélytársai felett. ...A nők gyorsan megtanulják a különbséget a férfiak átmeneti szenvedélye és tartós elkötelezettsége között. Rájönnek, hogy egy férfit szexre csábítani könnyű, hosszú távra elkötelezni annál nehezebb. Utóbbi esetben a férfi sokkal hosszabban fontolgat, mint amikor egy gyors kalandra van kilátása – és a partner minősége sokkal többet számít neki.”

*Geoffrey Miller: A párválasztó agy

Ezek szerint már őseink asszonyainak sem volt könnyű dolguk, amikor partnert akartak keresni – még akkor sem, ha valójában a választás rajtuk múlt és nem a másikon. Ha most, a 21. században vizsgáljuk, hogy is állunk a párválasztás és a párkapcsolat kialakításának terén, el kell fogadnunk, hogy ősi motívumainkhoz mára negatívnak tekinthető érzelmi indítékok is csatlakoztak – persze nincs olyan ember, aki azt mondaná: „Olyan kapcsolatot keresek, amiben biztosan boldogtalan lehetek...”

Választásaink biológiai alapja

Helen Fischer személyiségbiológiával foglalkozó kutató szerint „ha beülünk egy bárba, egy presszóba, vagy a téren leülünk a padra, „ősi agyunk” hirtelen akcióba lendül, mint egy fölriadt macska. Mosolygunk, nevetünk és figyelünk, és úgy hivalkodunk, mint őseink tették 100 ezer évvel ezelőtt”.

Szerinte négy gondolkodási és viselkedési stílus alapján választunk: ez a dopamin-, szerotonin-, tesztoszteron- és ösztrogénrendszerekhez kötődő konstrukció segít a vonzódás jellemzőinek megértésében:

* „Akiknél uralkodó a dopaminrendszer, ők többnyire kíváncsiak, alkotók, természetesek, energikusak; ők a hasonszőrűekhez vonzódnak. A kíváncsi és alkotó embereknek tehát olyanok kellenek, mint ők maguk. 

* Akiknél a szerotoninrendszer teng túl, jellemzően hagyomány- és szabálykövetők, tekintélytisztelők, a hagyománytisztelők pedig a hagyománytisztelőket keresik. A hasonlóság vonz. 

* A másik két esetben az ellentétek vonzanak: akikre a tesztoszteron túlsúlya jellemző, jobbára elemző, logikus, közvetlen és határozott típusúak, ők az ellentétüket keresik – olyanokat, akiknél magas az ösztrogénszint, akiknek nagyon jó a beszélőkéjük, akik tudnak bánni az emberekkel, akiknek jó a megérzésük, gondoskodók és érzelmileg gazdagok.

A párválasztásról vannak természetes mintáink. A modern technológia nem hoz változást abban, kit szeretünk majd”.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy ha biztosra akarunk menni, egy közös hormonszintmérés legyen az első randi tárgya – ezen elméletek inkább utólag teszik érthetővé választásaink biológiai alapon magyarázható okait.

És mit mond a kötődéselméleten alapuló magyarázat?

A kötődés és a hozzá társítható érzelmek közeli kapcsolataink meghatározó jellemzői. Korai életkorban az anya viselkedése és érzelmeket visszatükröző funkciója e folyamat legfontosabb tényezője. Ezektől a korai érzelmi folyamatoktól függ, hogy felnőttként ki hogyan reagál, mennyire képes kezelni saját és mások érzelmeit, szeretetét és agresszióját.

A gyermeki kötődés

A korai anya-gyerek kapcsolat kutatása során többféle magatartásmintát írtak le a szakemberek, melyekben eltérően alakulhat a csecsemő érzelmi egyensúlya – s ennek következtében aztán felnőtt személyisége. Az egyik jellemző szituáció, amikor az anya fizikailag jelen van ugyan, de érzelmeiben  valójában elutasító (aktív ellenségesség, vagy passzív hárítás, pl. merev arccal szoptat), ekkor a csecsemő az érzéketlenségre fog reagálni. Egy másik típus a túlaggódó, önmagában (és anyaságában is) inkompetens anya, akinek gyermeke általában heves és folyamatos sírással reagál, túltáplálása ellen is így tiltakozva. Az ilyen kapcsolati térben a negatív érzelmek sokszor felfokozódnak, mert a diszkomfort-érzése miatt állandóan bömbölő gyerek csak tovább gerjeszti az anya hasonló érzelmeit. Pár nap alatt képesek eljuttatni egymást a teljes kétségbeesés állapotáig, amiben az anya depressziót élhet át az anyaság pozitív érzelmei helyett. 

Bowlby kötődéselmélete szerint a gyerek és anyja között az interperszonális kapcsolatok prototípusa alakul ki – ami  később a felnőttkori kapcsolatok mintájául is szolgál –, s amelyben a csecsemő számára az anya tölti be a feszültség- és érzelemszabályozó szerepét. 

A kötődési viselkedés szisztematikus vizsgálatában Ainsworth és munkatársai alkották meg a biztonságosan kötődő, a szorongó-elkerülő és szorongó-ambivalens hármas típusú felosztást.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, nyilván a hasonló kötődési mintázattal rendelkezők keresik egymást és élnek együtt boldogan… De nem mindig történik így. A magyarázat vélhetően abban keresendő, hogy a párkapcsolati érzelmi igények a felszínen általában nagyon hasonlóak, s csak a kapcsolat működése során válnak láthatóvá azok a  tudattalan vonások, melyek aztán alaposan átszínezhetik a képet, s előbb-utóbb boldogtalan kapcsolatokhoz, szakításhoz vezethetnek. A rendelőkben sokszor elhangzó mondat – „Nem is olyan, mint amilyennek hittem...” – arról árulkodik, hogy az illető úgy érzi, hogy bár nem tudott róla, de „zsákbamacskát vett”.

„Fecseg a felszín,  hallgat a mély...”

Edit fiatal, harmincas nő jó állással, több diplomával.. Amilyen sikeres a munkájában, olyan sikertelennek érzi magát a magánéletében, mert nem talál olyan partnert, aki szeretné őt. Gondolataiban egyre többször jelenik meg, hogy „engem nem lehet szeretni”, ami egyértelmű jele önértékelése és önbecsülése csökkenésének. Ez a tudattalan érzelmi alapja annak, hogy a felszínen szeretetet kereső nő valójában negatív érzelmeket táplál önmagával kapcsolatban, aztán ehhez keres partnert –  aki mindig olyan karakterű, hogy igazolja a szeretethetetlenség „tényét”. A kiválasztott férfiak általában rövid idő után agresszívvé válnak. Jobb esetben eltűnnek és hiányt hagynak maguk után, rosszabb esetben kialakul velük egy olyan nárcisztikus párkapcsolat, ahol a kölcsönösségnek nyoma sincs. Mindig annak kell történnie, amit a férfi akar, Edit érzelmei háttérbe szorulnak – emiatt ő is követelőzővé válik, állandóan azt kutatva, elérhető-e a másik. A folytonos ellenőrizgetés, beszámoltatás és az állandó harag az amúgy sem elfogadó karakterű férfiakat még inkább abba az irányba tolja, ahol nem partnerük  érzelmi hiányát, hanem a dühöt érzékelik, s arra reagálnak. A helyzet egy idő után teljesen lehetetlenné válik, a lányt ismét elhagyják, és így szembesülnie kell azzal, hogy megint nem lehetett őt szeretni.  

A kötődés tehát alapvető fontosságú, biztonságos érzelmi menedéket kínál. A kötődési személy jelenléte vigaszt nyújt – elérhetetlensége szenvedést okoz. A felnőttkori párkapcsolatok érzelmi mintázatában is látjuk, hogy a biztonsággal kötődő személyek képesek reflektálni önmagukra, érzelmeikre és viselkedésükre. Ám akik bizonytalan, szorongó, ambivalens, vagy épp elkerülő érzelmekkel vesznek részt egy kapcsolatban, folyamatosan a másik fél érzelmi elérhetőségét vizsgálják, és saját nyugalmukat, érzelmi egyensúlyukat a másik biztonságot adó létére alapozzák. Ezekben a  párkapcsolatokban az egyik fél folyton a másik „kapaszkodó” érzelmi szükségleteit kénytelen kielégíteni, olykor azt érzékelve, hogy ez az igény mohó, folyamatos és mint ilyen, valójában kielégíthetetlen. Ez pedig tehetetlen pozícióba tolja azt a felet, aki képes érzelmeket nyújtani, mert a másik oldalon a legkisebb „biztonsághullámzás” is dühödt reakciókat, számonkérést vagy kétségbeesést vált ki. Ennek a dühnek a célja valójában még felnőttkorban is az, ami a  csecsemőknél: hogy – hallván a sírást – az anya (felnőtt esetében a partner) azonnal jöjjön vissza, és állítsa helyre a biztonságot s az élet nyugalmát. 

Nagyon sokszor látjuk, a harag igazában arról szól, hogy az előzetes benyomásokhoz képest a másik egyáltalán nem olyan, mint amit a nő elvárt volna. Nők egymás közti beszélgetéseiben sokszor megfogalmazódik valamiféle közös vélemény: mi minden derült ki a férfiról ahhoz képest, amilyennek látszott...

„Legyen olyan, amilyennek elképzeltem...”

A fantázia ebből a szempontból különösen figyelemreméltó dolog. Ha realitásérzékünket háttérbe szorítva, lelki szemeink előtt pergetjük a saját filmünket, egy olyan „álomférfit vagy nőt” alkotunk, aki nyilvánvalóan vonzó, de nem hús-vér, fizikailag létező figura lesz. Az egyedül lévő nők (és sokszor a férfiak is) – bár ezt általában nem ismerik (f)el – sokszor egy olyan képet hajszolnak, amilyen tényleg csak a filmekben létezik. És ez nemcsak a „mert megérdemlem” nárcisztikus elvárása, hanem valamiféle gyermeki (infantilis) fantázia is, melyben a megálmodott férfi semmi gondot nem okoz, simán illeszkedik az életbe, akár egy plüssmaci.

Egyedülálló nőktől elég sokszor hallhatjuk, hogy a megismert férfi „annyira cuki”, olyan „aranyos” valaki, akiről már azt is nehéz elképzelni, hogy egy önálló gondolata lehetne. Ebben az „édi” képben nem nehéz meglátni, hogy ilyenkor a nő – tudattalanul is – a férfin „kéri számon” vágyai beteljesülését, és valójában egyáltalán nem is számol partnere saját személyiségével.

Fantáziálni persze nagyon jó dolog, fürdőkádban ülve pedig egyenesen isteni – de mértékkel. És néha ütköztetni kell a valóság és a fantáziák világát… 

Amikor egy nő megpróbálja előre kitalálni, milyen is lehet a kiszemelt férfi, B variációként azt is számításba kellene vennie: nem biztos, hogy olyan. Nem is hinnénk, olykor milyen apróságokból alkotjuk meg valakinek a fantáziaképét, tele előzetes elvárásainkkal és előítéleteinkkel. Például ha azt gondoljuk, hogy a széles vállú „mackók”, vagy az izmos „szőkék” kedvesek, ez sokszor arról az elképzelésről szól, hogy az előbbihez jó odabújni (mert mackó), a másik meg pilleként emel át a küszöbön (mert izmos). Persze nem zárhatjuk ki teljesen, hogy ez valamikor tényleg igazzá válhat – mindaddig azonban, amíg nem találunk a valóságban is létező, hasonló valakit, ez csak egy „összegyúrt kép” előző (érzelmi) tapasztalatainkból, filmek, könyvek, videók hőseinek alakjából és a valaha látott férfiakból.

„Egyszerűen nem olyan”

Ez a pszichológiai jelenség akkor válik pozitív előítéletté, ha egy hasonló arcra nézve szinte úgy érezzük, ismerjük őt, hiszen a tulajdonságait listázni is tudnánk. Ám amint bebizonyosodik, hogy ez a szép pozitív kép a valóságban nem ilyen, az előítélet akár ott helyben negatívvá változik. Sokszor csalódottnak érzi magát az a nő, aki – önmagát elfogadónak tartva – ott ül egy széken a másikkal szemben, s az „egyszerűen nem olyan”.

Ilyenkor legszívesebben visszavonulna – vagy épp ellenkezőleg, már-már számon kéri a másikon, miért olyan, amilyen, miért azt gondolja és akkor, amit… és folytathatnánk a sort. A férfiak egy része ezekben a pillanatokban már nagyon nem szeretne jelen lenni, és nézni a női arcot, amin végigfutnak a leértékelés apró jelei. Mindeközben a nő – akinek sokszor tényleg fogalma sincs saját ilyetén agressziójáról és leértékeléséről – pont az ellenkezőjét éli át: „Megint egy boldogtalan pillanat”.

Hiába ülnek hát egymással szemközt, ketten két vágányon haladnak. Párhuzamos elvárásaik nehezen találkoznak – hacsak valamelyikük nem tesz egy engesztelő gesztust.

Megtalálhatjuk-e az „igazit”?

Bár most könnyű lenne azt gondolnunk, hogy egy férfinak fel kell ismernie a helyzetet, mégis azt mondjuk, az a legoptimálisabb, ha a nő ismeri fel saját érzelmi működését, és legalább arra ügyel, hogy ne mondjon ki rögtön mindent, ami ott helyben az eszébe jut. És ne gyűjtögesse a vádpontokat már előre, ha a szemben ülőt mindössze hetven perce ismeri.

Bár létezik az a tudattalan érzelmi kommunikáció, amivel az emberek egy társas helyzetben egymásra találnak – felülírhatja ezt, ha valakiben több a félelem és gyanakvás. Az esetek egy részében egyáltalán nem biztos, hogy igaz a „megint nem találtam meg és magányos maradok” megállapítás. Akit nárcisztikus érzelmekből épített betonfalak vesznek körül, bölcsebben teszi, ha megpróbál várni, elfogadóbban hallgatni – és főleg nem azt gondolni, hogy olyan férfit kell keresnie, aki a „listának” megfelel.

Mert könnyű rátalálni egy olyan férfira, aki virágot lengetve tankkal jön – de igazi társra csak egy olyan férfiban találhatunk, aki csendesebben beszél és nem ütvefúró van a kezében, mert nem győzelmi mámort keres, hanem valakit, akinek a kezét foghatja... 

Tari Annamária – pszichoterapeuta, pszichoanalitikus