Jó kis ellenszenves mondás ez, olyasféle, amitől rögtön kinyílik a bicska az ember zsebében. Tiltakozni kezdünk ellene, mert úgy érezzük, be akar szorítani bennünket valamilyen dobozba, mégpedig egy olyan területen, ahol a leginkább igényt tartanánk a döntés szabadságára: a párválasztásban. Ez a közmondás ugyanis azt állítja, hogy hasonló karakterű és társadalmi helyzetű emberek illenek egymáshoz, mégpedig gazdag a gazdaghoz, szegény a szegényhez.

Ezzel a szemlélettel ellentétben a mai nyugati kultúrákban – és a miénk is ide sorolható – szinte alapszabály, hogy a házasságkötésnek szabadon kialakult érzelmi köteléken kell alapulnia. Ám nem is olyan régen ez nem volt ilyen magától értetődő. A tudomány – elsősorban a szociológia – homogámia néven ismeri a „suba subához”-jelenséget, vagyis az egymáshoz valamilyen speciális szempontból hasonló emberek házasodását. Az élesen rétegződött, rendileg tagolt társadalmakban a rendek fennmaradásának egyik garanciája az, hogy tagjaik egymás közt házasodnak. Így nemcsak az adott réteg által birtokolt vagyon marad meg, hanem megőrződik az egyes társadalmi csoportokra jellemző, másokétól eltérő életforma is.

Néprajzi kutatásokból ismerjük a homogámiának olyan szélsőséges eseteit is, melyeket már inkább endogámiának, azaz belházasságnak lehetne nevezni. Sok helyen például nem tűrték, hogy a lányok más falubeli legényhez menjenek férjhez, sőt az sem volt mindegy, hogy egyazon falunak ki melyik részén lakik. Erős volt a foglalkozási ágak szerinti elkülönülés is, például a juhászcsaládok fiai-lányai egymás között házasodtak. Amúgy épp erre utal a „suba subához, guba gubához” közmondás is, hiszen a suba, a földig érő rackajuh bunda a juhászok, a szövött anyagból készült guba pedig inkább a kanászok viselete volt.

Mindez azonban ma már úgy hangzik, mint valami mese. A társadalom mostanra nyitottabbá vált, az osztályok közötti határok oldódtak, utazni könnyű, találkozni, egymással kommunikálni még könnyebb – mondhatjuk-e, hogy a „suba subához” elvet nyugodtan betehetjük az elavult dolgok múzeumába, a lóvontatású faeke mellé?

Ami azt illeti, egyáltalán nem. A homogámia most is él és virágzik – csak ezt sokszor észre sem vesszük. Szociológiai kutatások újra és újra kimutatják, hogy a házaspárok nagy hányadának esetében férj és feleség több fontos vonásban, például vallási hovatartozás és iskolai végzettség tekintetében nagyon hasonlít egymásra.

A társadalmi státust illető homogámia egyszerű észérvekkel is magyarázható, hiszen van olyan elmélet, mely szerint csupán arról van szó, hogy a házasulandók a lehető legjobb partnert keresik. Minél jobbak a saját paramétereik, minél értékesebb tulajdonság-együttest tudnak kínálni ők maguk, annál „értékesebb” partnert kaphatnak érte cserébe. A múltban, az erősen tagolt társadalomban a származás volt a státus meghatározó tényezője. Ezt később felváltotta a képzettség szintje, ma pedig már nem is az iskolázottság, hanem a munkaerőpiaci pozíció a társadalmi státus fokmérője. Így ma a származási homogámia helyett sokszor már a „kelendő munkaerő a kelendő munkaerőhöz” elv érvényesülését láthatjuk – s ez természetesen azt is jelenti, hogy a képzetlen, munkát találni nehezen tudó férfiak és nők szintén egymás között házasodnak. Nincsenek címekkel és látványos külsőségekkel hivatalosan is elhatárolt társadalmi osztályok, de a párválasztási piac kegyetlen, csendes versenye megbízhatóan újratermeli a kasztokat.

No persze nemcsak az osztály- vagy az egyéni érdekek követése növeli meg annak esélyét, hogy hasonló társadalmi helyzetű, hasonló életmódot folytató emberek kötnek házasságot. Fontos tényező a biztonságkeresés is! Mindenki számára van ugyanis egy életmód, amelybe belenőtt, amelyben otthonosan érzi magát. Mindannyiunknak van kialakult viselkedésrepertoárunk, és ennek elemeit használjuk a mindennapi helyzetek megoldására. Sokak számára riasztó a gondolat, hogy a bevált megoldásmódok egy részét esetleg le kell selejtezniük és új viselkedésmintákat kell elsajátítaniuk. Márpedig ha olyasvalakivel kötik össze az életüket, aki más ételeket eszik, más módon szórakozik, netán más nyelven beszél, mint ők, akkor bizony a megszokott, biztonságot nyújtó életkeretek közül  ki kell merészkedni valamiféle ismeretlen terepre. Ehhez pedig sokaknak nem fűlik a foguk, és inkább eleve olyan partnerek felé fordulnak, akiknek az életvitele hasonló a sajátjukéhoz.

Néhány különös jelenség azonban arra utal, hogy a homogámia hátterében nemcsak ilyen könnyen belátható, racionális okok állnak. Magyar kutatók például kimutatták, hogy a házaspárok tagjai külsejüket tekintve jobban hasonlítanak egymásra, mint a hasonló korú férfiak és nők közül véletlenszerűen kiválasztott személyek; nem lehetetlen csupán fénykép alapján megtippelni, hogy kinek ki a házastársa. S ami talán még ennél is furcsább, a férj anyjának arcképe alapján több nő fotója közül ki lehet választani, hogy ki lehet a feleség – anyósok és menyek ugyanis sok esetben az átlagosnál jobban hasonlítanak egymásra. Ez azt jelenti, hogy az emberek szeretnek önmagukhoz, illetve ellenkező nemű szülőjükhöz fizikailag hasonló párt választani! Ugyan mi lehet ennek az értelme?

Az evolúciós pszichológia szerint a jelenség magyarázata az, hogy a hasonló tulajdonságok – anatómiai jellegzetességek és személyiségvonások – hátterében gyakran azonos gének állnak. Ha tehát az ember olyan házastársat választ, aki hasonlít rá, akkor feltehető, hogy párjával az átlagosnál több közös gént hordoznak. Márpedig biológiai értelemben a szaporodás célja a saját gének átörökítése az utódnemzedékre, így egy genetikailag hasonló társ aranyat ér, hiszen a maga részéről is nagy számban ad át olyan géneket az utódoknak, amelyek voltaképpen a mieink is. No persze a túlzott hasonlóság, a közeli rokonok házassága nem előnyös, mivel a beltenyészet az örökletes betegségek felhalmozódásához vezet. Ezért „ösztöneink” szerint a vérfertőzéstől irtózunk, de a magunkhoz bizonyos mértékig hasonló partnerekhez vonzódunk – ez felel meg leginkább genetikai érdekeinknek. Azaz: veleszületett hajlamunk van a homogámiára.

A „suba subához, guba gubához” közmondás tehát lehet, hogy nem túl rokonszenves, de hitelesen írja le párválasztási szokásaink egy jellegzetességét. Vagyis – egy másik szólással élve – lehet, hogy a szerelem vak, de attól még jó gyakorlati érzéke van, az egyszer biztos.