Még makacsabb az a tévhit, amely szerint a terméketlenségért a nő a „hibás”. Ez részben érthető, hiszen korábban nem tudhatták: az a tény, hogy a férfinak van ejakulációja, korántsem jelenti azt, hogy a kilövellt ondó a megtermékenyítéshez szükséges mennyiségű és minőségű ondósejtet tartalmaz. A prűd szexuális „felvilágosítás” még ma is azt sulykolja az emberekbe, hogy a megtermékenyítéshez akár egyetlen ondósejt is elegendő. Ez szimpla ostobaság, hiszen a valóságban „hibátlan” ondósejtek millióira van szükség a megtermékenyítéshez. A másik tényező, hogy elvetélni természetesen csak a nő „tud”. Ugyanakkor a vetélések oka nagyon gyakran a megtermékenyítő ondósejt genetikai hibája.

Mindezek sajnos nem csupán történeti érdekességek – a nem kellően tájékozott társadalmi csoportokban a terméketlenség ma is a nő „bűne”. Sőt, az orvoslás sem mentes ettől az előítélettől: a praxisban ma is gyakran találkozom azzal, hogy a férfi vizsgálatára csak akkor kerül sor, ha a nőnél már minden létező vizsgálatot elvégeztek, és mégsem találtak semmit. Ez nem kis lélektani teher a nőnek, hiszen mindaddig neki kell viselnie a „meddő nő” bélyegét. Az esetek nagyjából 50 százalékában részben vagy egészben a férfi egészségproblémája a pár terméketlenségének a (fő) oka, ráadásul a férfiak aránya egyre emelkedik…

A terméketlenség egyre gyakoribbá válásának egyik oka a gyermekvállalás idejének kitolódása. Gyakori tévhit, hogy a biológiai óra csak a nőknél ketyeg – a valóságban a kor előrehaladtával a férfiak termékenyítőképessége is csökken. Kétségtelen azonban, hogy a nők esetében ez a folyamat korábban válik kritikussá: a „termékenységi görbe” harmincöt éves kor után meredeken zuhanni kezd. Ezzel a nők nagy része nincs tisztában. Ma az egészséges életmódot folytató, magukra „odafigyelő” nők ebben az életkorban még külsőleg fiatalosak, kirobbanó formában vannak. Csak elfelejtkeznek arról, hogy a petesejtjeik nem szaporodnak – egy harmincöt éves nőnek a petesejtjei is harmincöt évesek…

A legtöbben abban a tudatban érnek el a gyermekvállalás idejéhez, hogy ha akarnak gyermeket, akkor az többé-kevésbé „simán” összejön. A terméketlenségnek általában nincsenek „látványos” tünetei, az érintett leggyakrabban semmilyen „gyanújelet” nem észlel. Ezért az a közlés, hogy valakinek nem, vagy csak különféle beavatkozások révén lehet gyereke, általában lélektani krízishez vezet…

A megdöbbenés, kétségbeesés fázisát általában a veszteségélmény, a depresszió, a gyászreakció periódusa követi. A terméketlenség természetesen nagyon szorosan összefügg az önképpel, a nemi identitással, a nemi szerepekkel. Ha terméketlen vagyok, akkor nem vagyok (igazi) férfi/nő, értéktelen vagyok önmagam, a partnerem, a családom, a társadalom számára. Nem tudom teljesíteni azt az alapvető elvárást, hogy „szaporodjak és sokasodjak”…

Az egyéni krízis gyakran párkapcsolati krízissel is jár. Ha az orvosi kivizsgálás az egyik felet azonosítja a terméketlenség „okozójaként”, a másik partnerben felmerül a dilemma, hogy mi a fontosabb: a partner, a kapcsolat, vagy a („saját”) gyermek?

A terméketlenség természetesen gyakran szexuális problémákhoz is vezet. Testképzavar alakulhat ki, a test, a nemi szervek – nem jól működő – „szaporító eszközzé” válhatnak. A szex örömszerző és egyéb funkcióit vastagon felülírja a gyermeknemzési cél. Márpedig ha ez nem jöhet össze, akkor minek csináljuk?! A szex nemcsak örömszerző funkcióját veszítheti el, hanem „rekreációs”, „stresszoldó” jelentőségét is, hiszen újra és újra emlékeztet a (fő) problémánkra, és ez szorongást, depressziót kelt. A párkapcsolati szerepe is visszájára fordul, előhívja a csalódást, hogy a kapcsolat nem tudja teljesíteni (legfőbb) „küldetését”. Libidócsökkenés, különféle szexuális funkciózavarok léphetnek föl, a szexuális élet akár teljesen kihal a kapcsolatból…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 3. számában olvasható