Komoly pszichés terhet jelent a két félre – s a párkapcsolatra nézve is –, ha egy pár gyermeket szeretne, és két- vagy akár többévnyi próbálkozás után sem fogan meg a baba. Az idő múlásával szinte már beleszoknak ebbe a „sikertelen” állapotba, látszólag megadják magukat a helyzetnek, de belül mégis folyamatosan érzik a nyomását: „mit tudnánk még tenni, mikor lesz már gyermekünk?”. Még jobban fokozza a szorongást és az elkeseredést, hogy a próbálkozás évei alatt körülöttük, a baráti körben több gyermek is születik, ők viszont nem tudnak továbblépni. A meddőségnek léteznek orvosi és pszichés okai: funkcionális meddőségnek nevezik, ha biológiai eltérés nem indokolja a sikertelen próbálkozásokat. Talán könnyebb a pároknak feldolgozni, ha találnak valami eltérést vagy betegséget, hiszen ez esetben léteznek kézzelfogható okok, és talán orvosolható is a baj. Nehezebb a helyzet, ha a várandósság elmaradását nem lehet fizikai okokkal magyarázni.

A legfontosabb, amit a párok ebben a helyzetben megélnek, a tehetetlenség – főleg, ha a meddőségre nincs biológiai magyarázat, A párok – és különösen a nők – fejében ezernyi gondolat kavarog: „Tudom-e befolyásolni a fogantatást, vagy rajtunk kívül álló okok irányítják? Mindent megpróbáltam-e, mit lehetne még tennem? Vagy éppen az a baj, hogy túl sokat foglalkozunk a témával, hiszen a pszichológia álláspontja szerint a „görcsös akarás nem segít, el kell engedni és majd azonnal jön a baba”?”  A tehetetlenségre mindannyian másképpen reagálunk, de mindenképpen frusztráló, feszítő élmény, s ha nem kínálkozik más megoldási mód, valóban az elengedés tűnik a legjobb stratégiának. Csakhogy el lehet-e tudatosan engedni a gyermek iránti vágyat? El lehet-e jutni addig, hogy már nem reménykedünk mégis minden hónapban?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 3. számában olvasható