A kutatások bebizonyították, hogy a korán elkezdett zenetanulásnak kimutatható hatása van az agy fejlődésére. Megmérték, hogy azoknak a fiataloknak az agyában, akik öt-hat éves korukban kezdtek zenét tanulni, megnőtt a két agyféltekét összekötő „kérges test” vastagsága. Több és átmérőjükben nagyobb rostok képződtek a két kéz finom beidegzésének gyakorlása eredményeként.  A zongorajátéknál nem az agysejtek mennyisége a lényeges, hanem a kapcsolatok, az összeköttetések minősége. A megfelelő életkorban létrejött kapcsolatok tartósak, egész életen át megmaradnak...

Az idős zongoristák nemigen tanulnak új darabot, a memorizálás ilyen korban már nagyon nehéz. Idősen is a fiatalkori, kész mintákat használják. A hosszú darab eljátszása nem észmunka elsősorban. A kotta vizuális képe addig kell, amíg a darabot „megfejtik”. A begyakorlás éppen azt jelenti, hogy a motoros mozgást összekapcsolja a látórendszerrel, azután a hallórendszerrel, így nem kell gondolkodni azon, mi következik. A hallási minta indítja el a rákövetkezőt.

 Ezért van az, hogy ha nem jut eszünkbe a vers következő sora, akkor legjobb, ha újrakezdjük elölről?

Pontosan. A színész is végszavazással gyakorol. Ha meghallja a partner végszavát, eszébe jut a saját első mondata. Az elsőről a második, és így tovább. Ezt nevezi a pszichológia priming-nak – begyújtásnak. A zenedarab ismerete és a sok gyakorlás automatikus működéssé alakul. A jó zenész fejében ott van az egész szimfónia, elég megindítani.

A teljes interjú a Mindennapi Pszichológia 2011. 2. számában olvasható