Minden érzelmileg jelentős emberi kapcsolatban tudattalanul működik két mechanizmus, ami a másik személy jelenlétéhez fűződik: az azonosulás és az előírás vagy elvárás. Az azonosulás azt a kívánságunkat fejezi ki, hogy „Olyan akarok lenni, mint te!”, az előírás vagy elvárás pedig azt: „Olyannak kell lenned, amilyen én vagyok!” Két ember természetesen semmilyen tekintetben, soha nem lehet egyforma, senki nem lehet olyan, mint egy másik ember. Hasonló igen, de akkor sem minden tekintetben. A másik jelenléte, személye ezért – helyzetektől függően – kisebb-nagyobb mértékben mindig magában foglalja a különbözőséget, amit idegenként, tőlünk eltérőként élünk meg. S ha ezt a különbséget nem tudjuk figyelmen kívül hagyni, mert számunkra jelentős feszültséggel jár, akkor tudattalanul megindul a nyomásgyakorlás a másikra: változzon, legyen más, gondolkozzon úgy, mint én, érezzen úgy, mint én stb. Ez a nyomásgyakorlás (vagy előírás/elvárás) tulajdonképpen védekezés: a különbözőségből adódó feszültség csökkentését szolgálja. Tudattalan felszólítás arra, hogy legyenek hasonlóak – minél kevésbé tűri valaki a kapcsolataiban a másik különbözőségét, annál erősebb részéről az elvárásai miatti nyomás kifelé. Hangsúlyozni kívánom, hogy az előírás vagy elvárás az emberi természetből adódó tudattalan folyamatként mindig jelen van, ahogy az azonosulás is – a mértéke egyénileg változó. Mindez nem jelenti azt, hogy érzelmileg fontos kapcsolatainkban csak tudattalan elvárásaink lennének – természetesen vannak olyanok, amelyek tudatosak, de mindig jelen van a tudattalan, ha átéljük a kapcsolaton belüli különbségeket...

Önismeretünk mértéke határozza meg azt, mennyire vagyunk tudatában saját elvárásainknak – minél szélesebb körű valakinek az önismerete, annál inkább tudatában van saját elvárásainak, de ez persze sohasem lehet százszázalékos...

Elvárások nélküli szeretetben rövid időre a felnőtteknek is része lehet, ha egy kölcsönös kapcsolatban ezt képesek kérni a másiktól, s a kérés mellett azt is meg tudják fogalmazni, mit tegyen a másik ezért anélkül, hogy az túlmenne megvalósítható lehetőségeinek határain. Ez az elvárások nélküli szeretet „felnőtt változata”, ami természetesen nem ugyanaz, mint a csecsemőkori, hanem annak csupán halvány mása…

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2014. 6. számában olvasható