A „szingli” irodalom és a párkapcsolatokról szóló filmek tucatjai szólnak arról, mennyi furfang és türelem kell néha ahhoz, hogy egy szerelem ebbe a szakaszba érkezzen. A „hogyan vegyük rá a férfiakat arra, hogy azt gondolják, amiről nem is sejtik, hogy gondolni akarják”, olyan pszichológiai stratégia, melyet nők ezrei próbálnak ki nap mint nap – és hiszik, hogy a recept tényleg működik. Ezekben a játszmákban van egy üldöző és egy üldözött, de itt az üldöző kötődés utáni vágya indítja a hajszát – többnyire olyan ember után, akit utol nem érhet soha…

A kimondott szó kötelez...

Minden életkorban az a legfontosabb, hogy valaki azt érezze, hogy szeretik, valakinek ő a szerelme, hiszen ez ad biztonságot, ez mutatja a kapcsolat kölcsönösségét, s az évek múlásával egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy az elköteleződést, a „számíthatok rá” megnyugtató érzését várjuk partnerünktől. Kérdés, hogy kinek mi jelenti ezt az állapotot. Nem mindig egyértelmű, hogy az elköteleződés utáni vágy valódi vagy sem; hogy a vágy a kötelékre az igazi társkeresés igényéből fakad, vagy valójában egy háló, amit valaki szívesen kivetne a kiszemelt „áldozatra”. Pszichoterápiás kezelések során gyakran kiderül, hogy a tudattalan érzelmi motiváció szöges  ellentétben áll a kimondott szavakkal, a szeretet utáni vágyat az agresszió és a gyanakvás hajtja, a szeretetreméltósági törekvések mögött pedig a biztonságos külvilág megteremtésének motivációja áll.

Az önértékelésében bizonytalan személyiség támaszra, erőteljes partnerre vágyik. Számára a biztonság a másik erejében rejlik, és az akár naponta hangoztatott kérdés – „Komoly, ami köztünk van?” – a belső bizonytalanságok csökkentését szolgálja . A belső labilitás jelenléte állandó kétkedést okoz, ezért kell kívülről – a kommunikációval – megtámasztani az érzelmeket. Aki képtelen arra, hogy a kapcsolat létezését saját érzelmi valóságán belül is felépítse, az nem hisz sem önmagában, sem a másikban, és főleg nem kettejük létező entitásában. A kisgyermekkori kérdezés állandósága is felrémlik ebben a felnőtt érzelmi állapotban, mintha a hallható megerősítés lenne az a cölöp, ami legalább időlegesen biztonságot jelent. Ez az infantilis törekvés azonban kevés egy olyan kapcsolat megtartásához, ahol a másik fél felnőtt partnerre vágyik, olyanra, aki nem függeszkedni akar, hanem egyenrangú félként társa mellett állni. Egy olyan párosnál is szükség van olykor megerősítő szép szavakra, ahol két kiegyensúlyozott ember áll egymás mellett – de nem a belső biztonság, hanem a kölcsönös jóérzések és a szeretet kinyilvánítása miatt. Ilyenkor egyik fél sem kerül alárendelt vagy kiszolgáltatott helyzetbe, az „érzelmi mérleg” nyelve középen marad.

Magányos „hősök”

Sok film szól arról, hogyan sikerül nagy nehezen megszelídíteni az el nem köteleződő férfit (vagy nőt), s noha a valóság nem egészen ilyen, a filmvásznon azt látjuk, „mégis sikerülhet”. Kérdés, miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen. Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy „érzelmi kikötőre”, egy kapcsolatra, amiben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás. Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak. Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amikben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.

Amikor olyan történeteket hallunk, ahol a magányos hős csalódott és kiábrándult nőket hagy maga mögött, ne gondoljuk, hogy ő jól érzi magát. Általában egy kapcsolat végére hősünk már olyan szorongásokat és félelmeket él át, amelyek tudattalanul is „kilökik” a szituációból.

Mivel az ilyen viszonyok koreográfiáját ez a tudattalan menekülés vezérli, azt láthatjuk, hogy minél inkább mélyülnek az érzelmek, a két ember annál inkább távolodik egymástól. A problémát többnyire az okozza, hogy ezt a fajta magányt az egyén önmaga teremti meg magának, mert számára ez a biztonságos és kezelhető állapot. Miután azonban tényleg vágyik a szeretetre és egy társra, állandóan új kapcsolatot teremt – ez azonban valójában nem más, mint a szokásos dramaturgia újrajátszása.

Aki irigylésre méltónak látszik...

Vannak, akik egyszerre több párhuzamos kapcsolatban élnek, szívesen és könnyedén kötődnek, nincsenek látható szorongásaik és gátlásaik, akik nem kapaszkodnak senkibe, és soha nem könyörögnének senkinek „érzelmi alamizsnáért”. Ám minden látszat ellenére ez sem egy felhőtlen pszichés állapot.  Aki ugyanis egyszerre „több vasat tart a tűzben”, az valójában nem képes egyetlen kapcsolatban megtalálni a biztonságot és a nyugalmat. Számára az jelenti az egyensúlyt, ha érezheti, bármikor változtathat, nincs kiszolgáltatva a másiknak, mert csak így tud előállni olyan helyzet, amiben nem válik magányossá. A magánytól, az egyedülléttől való tudattalan szorongás tehát olyan erős lehet valakiben, hogy képtelen egyetlen kapcsolatra bízni magát – mert úgy éli meg, hogy nem kap elegendő védelmet. Létezik persze olyan viselkedésforma is, mikor szó sincs komoly érzelmekről, csak a pillanatnyi szükséglet kielégítése a fontos, és így több partner szolgálja ki azt, amire adott esetben az illető vágyik. Ezek azonban nem kapcsolatok, még szeretői viszonynak sem nevezhető, felületes alkalmi találkozások.

Aki így él, nem őszinte önmagához sem, hiszen nem érdeke, hogy belássa életformája következményeit. Egy életet le lehet élni úgy, hogy soha nem születik valódi döntés egy partner melletti elköteleződésről. Ettől persze valaki még sodródhat az eseményekkel, férjhez mehet, megnősülhet, születhetnek gyerekei – csak éppen soha nem érzi azt, hogy lelkileg kiegyensúlyozottan „működik”.

Akik képesek elköteleződni...

Optimális esetben egy párkapcsolat két ember szövetsége, amelyben az érzelmek biztonságosak, a tisztelet és figyelem állandó és kölcsönös, egymás megtartása nem béklyót és ellenőrzést jelent, hanem a másik ember szabadságának elismerését. Ők ketten nem arra vágynak, hogy jól bebetonozott alapok tartsák össze az építményt, hanem arra, hogy az érdeklődés és a kíváncsiság, a másik fél egyértelmű szeretete legyen a kötőanyag.

Nem mindig könnyű ilyen kapcsolatot kialakítani. Kompromisszumok és jó konfliktusmegoldó stratégiák is kellenek ahhoz, hogy a realitás talaján stabil kötelék alakuljon ki. Tudjuk, hogy a mesék világából – ahol problémamentes az élet, – a hétköznapok felé kell elmozdulni, fel kell készülni arra, hogy az élet néha mókuskerék, és persze nincs mindig mindenkinek jókedve. Ez az érzelmi állapot akkor érhető el, ha a két ember személyisége elég érett és jól integrált ahhoz, hogy saját belső biztonsága, önmaga elfogadása mellett a közösen létrehozott „együttes” működtetése ne szorongást, hanem vágyat keltsen. Ez azt jelenti, hogy a saját érzelmi kapacitásból konfliktusok esetén is jut a másiknak, tehát egy olyan megtartó szövetség jön létre, ami destruktív működések kialakulása nélkül elbírja a feszültségeket.

Egy párkapcsolat tehát akkor indul jó esélyekkel, ha mindkét fél igazán nyitott, és a kölcsönösség őszinte vágya vezérli. Egy pár ugyanis nem két ember összege, jóval több annál: olyan új dolog születik, ami más minőséget és erős érzelmi szálakat jelent. Egy ilyen kapcsolatban az egymásra figyelés, az empátia, a másik jó érzéseire való törekvés fontos elem – e nélkül önző és érdekvezérelt működés jön létre, amiben a partner érzelmi szempontjai nem fontosak. Készen állni egy kapcsolatra tehát egyet jelent azzal, hogy a másikat el- és befogadva együtt alakítunk egy új, közös életet.

Sok film szól arról, hogyan sikerül nagy nehezen megszelídíteni az el nem köteleződő férfit (vagy nőt), s noha a valóság nem egészen ilyen, a filmvásznon azt látjuk, „mégis sikerülhet”. Kérdés, miért ijesztő valakinek egy párkapcsolat, miért menekül előle, holott boldogan, biztonságban élhetne? Egyre több olyan ember van, aki valóban menekül, akinek esze ágában sincs kiszolgáltatni magát egy másik embernek, nem akar alkalmazkodni és főleg nem akarja átélni, hogy a másik állandóan jelen legyen. Miközben ezt érzi, kifelé persze megfogalmazhatja, hogy másra sem vágyik, mint egy „érzelmi kikötőre”, egy kapcsolatra, amiben jól és nyugodtan élhet. Tökéletes ellentmondás. Az ilyen ember állandó keresésben és kérdezésben él, folyton azt a látszatot mutatva, hogy biztonságra vágyik és maga is szívesen nyújtaná ezt valakinek. Ez nem tudatos hazugság, hanem a bizonytalanság ellenére megfogalmazott vágyak. Hogy valaki tudattalanul is azt kívánja, legyen mellette egy állandó társ, akiben megbízhat, olyan kora gyerekkori emlékek kellenek, amikben azt tanulta meg, hogy valakihez tartozni jó dolog. Ám ha ezek a meghatározó élmények inkább negatívak, akkor felnőttként minden kötődéstől menekülni fog, mert számára a kapcsolat és a szeretet utáni vágy a fájdalommal, a kiszolgáltatottsággal és a csalódással lesz egyenértékű.

Amikor olyan történeteket hallunk, ahol a magányos hős csalódott és kiábrándult nőket hagy maga mögött, ne gondoljuk, hogy ő jól érzi magát. Általában egy kapcsolat végére hősünk már olyan szorongásokat és félelmeket él át, amelyek tudattalanul is „kilökik” a szituációból.

Mivel az ilyen viszonyok koreográfiáját ez a tudattalan menekülés vezérli, azt láthatjuk, hogy minél inkább mélyülnek az érzelmek, a két ember annál inkább távolodik egymástól. A problémát többnyire az okozza, hogy ezt a fajta magányt az egyén önmaga teremti meg magának, mert számára ez a biztonságos és kezelhető állapot. Miután azonban tényleg vágyik a szeretetre és egy társra, állandóan új kapcsolatot teremt – ez azonban valójában nem más, mint a szokásos dramaturgia újrajátszása...