A problémám a 3 és fél éves kislányommal kapcsolatban lenne. Okos, kedves, értelmes, viszont nagyon zárkózott és érzékeny kislány. A zárkózottsága a szűk családon belül nem érzékelhető, értem ezt anya, apa, kistestvér és még a nagymamákat is beleértve. Velünk nagyon nyitott. Viszont akkor szoktak gondok lenni, ha mondjuk nagyobb családi összejövetelek vannak, de ott is olyanokkal találkozik, akikkel máskor is szokott, szóval senki sem idegen, belépünk együtt, ő már nem is köszön senkinek, nem is válaszol senkinek, és az utóbbi időben ahogy megérkezünk, elkezd sírni, kéredzkedik az ölembe, szinte belém bújik, és csak sír, és mondja, hogy haza akar menni, senkire rá se néz, ez eltart egy jó negyed óráig, én nagyon kellemetlenül érzem magam, és én sem tudom, hogy a nagy család előtt ezt hogyan kezeljem, hogy reagáljam le. De ha ő ezen úgymond "átesett", akkor madarat lehet vele fogatni, akkor már válaszol, játszik, látszik, hogy feloldódott. És minden a legnagyobb rendben van. Ez mostanában többször előfordult, ez a sírásos, anyába bújásos dolog, és nem tudom hova tenni, hogy kezelni. Ami még furcsa számomra, hogy a dédnagymamákkal nem nagyon hajlandó beszélni, se  játszani, ők meg mindig sérelmezik nekem, hogy miért nem. Még sokszor köszönni sem hajlandó. Ami még a kérdésem, hogy az utcán, ismerősnek, akinek én köszönök, és kérem köszönjön ő is, nem teszi, már annyi módszert kipróbáltam, és nem köszön, ezt is zárkózottságának tudom be. Hozzászólnak, nem válaszol soha senkinek az utcán. Az oviban az óvónő állítása szerint nekik válaszol, velük beszél. És még gond szokott lenni, ha többen vagyunk a szűk családon kívül, akkor annyira érzékeny is, ha bárki valami olyasmit mond neki, vagy úgy mondja, egyből elkezd sírni, és rohan hozzám. Ha tudja, hogy valamelyik barátnőm, vagy valaki jön hozzánk (a nagymamákon kívül), vagy valaki idegen, mondjuk már a dédi mamát is beleértve, akkor látom rajta a kétségbeesést, a bezárkózást, ijedtséget. És nem is köszön az adott személynek, és nekem is elkezd suttogva beszélni a fülembe, hangosan nem is szól. És feltűnően többször kéredzkedik az ölembe. Kérem, adjon tanácsot, hogyan tudnánk zárkózottságát és érzékenységét oldani, a családban többen mondták, vigyem el gyermekpszichológushoz, Ön szerint szükséges? Otthon szűk családi környezetben minden a legnagyobb rendben vele. Vidám, játszik, foglalkozik a kistestvérével, játszanak együtt. Amúgy a másfél éves testvére teljesen ellentétesen viselkedik, őnála ezek a viselkedési formák, amit a nővérénél negatívan élünk meg, nincsenek jelen. Kislányom egész kicsi kora óta zárkózott volt mindenkivel. Sokszor ha énekelem a tente babát az öccsének, vagy mondókázok vele, vagy valami mást énekelek neki, töbször volt, hogy ránéztem és sírt csendben, és megijedtem, kérdem, mi a probléma, és nem válaszol, csak annyit mond, ez olyan sirató! Pedig mikor olyan pici volt, neki is énekeltem ugyanazokat. Mesélte, az oviban énekeltek egy dalt, amit én is szoktam otthon neki, és mondja, hogy majdnem elsírta magát az oviban, mert én jutottam eszébe. Szóval ezek a dolgok rendben vannak Ön szerint vele? Amúgy boldog, harmonikus családban élünk.

Kedves Orsó!

A zárkózottság, az anyához való erős ragaszkodás három és fél évesen még beleférne, de a riadtság, a gyakori csendes sírdogálás, a különféle életterületeken való radikálisan eltérő működés azt valószínűsíti számomra, hogy a szűk családon kívüli világ nagyon nem kerek a kislánya számára.

Van annak egy folyamata, ahogy a gyerekek az anya-gyerek kettősből, anya-apa-gyerek hármasból elkezdenek kifelé nyitni – először a tágabb család, jóbarátok, aztán a bölcsödei vagy óvodai közösség irányába. Ez a fokozatos nyitás meg-megtorpanhat, de átmeneti döccenőket követően spontán oldódni szokott. A nem-köszönést, az idősek társaságában való megszeppenést ebben az életkorban még nem tekinteném a gátoltság fokmérőjének – ez sok gyereknek nem megy. Az óvodában való felszabadult bentlét sokkal inkább jelzi, képes-e kislánya más környezetekben is jól érezni magát.

Az általános ijedtség, a negatív hangulatokra való túlérzékenység, a sírósság ugyanakkor azt jelzi, hogy kislánya valamiképp elakadt egy fontos fejlődési állomáson: életkorilag ugyanis éppen az akaratát (és az Önök türelmét) illene próbálgatnia, nekifeszülve számos vélt vagy valós korlátnak, a felgyűlő feszültséget pedig – ahogy a gyerekek általában – hasznosabb lenne kifelé csatornáznia. A tét az önállóság, az autonómia kialakulása.

Azt, hogy ez mitől ilyen ijesztő és nehéz a kislánya számára, innen a távolból nehéz megítélni, én mindenképp javasolnám, hogy keressenek fel gyerekpszichológust. A cél az volna, hogy olyan tapasztalatokat teremtsenek kislányának, melyben megerősödhet anélkül,hogy megsemmisítőnek élné meg azokat.

Üdvözlettel – Kiss Kinga