Kedves Attila! Elvesztettem önmagam... Nemrégiben tavaly ilyentájt elkezdtem beszélgetni egy nagyon kedves lánnyal, de akkor már nem bíztam az emberekben. Teljesen elvarázsolt, küzdött értem. Szerelmes lettem, pedig megígértem magamnak, hogy sosem leszek többé... Aztán annyit mondogatta, annyit hitegetett, hogy teljesen kiszolgáltattam magam neki. Egy távkapcsolatban... Mielőtt összejöttünk volna, drogfüggő voltam, amiről sikerült leállnom, mikor összejöttünk, és csak az hajtott, hogy boldoggá tudjam tenni. Sajátos módszert választottam a leszokáshoz... Olyan emberek közt töltöttem a szabadidőmet, akikkel azelőtt "lógtam", hogy sikerült végleg letennem lassan egy éve a drogot. Közben "rászoktam" erre a lányra... Elhallgattam előle, de nem akartam neki hazudni, ezért elmondtam, hogy valami van, amit még tudnia kell. Nem voltam benne biztos, hogy velem maradna, mert nagyon törékenynek mutatta magát nekem. A lényeg a lényegben, hogy végül kidobott, arra hivatkozva, hogy megbomlott a bizalom, és nem is tudtuk helyrehozni, akármilyen eszközzel próbáltam... Pedig tényleg mindent megpróbáltam. A problémám, hogy úgy éreztem, ebben a lányban megtaláltam önmagam boldog jövőjét. Egy olyan életet, amire mindig is vágytam. Négy hónap telt el lassan, nem tudok mit csinálni azóta. Fejlesztem magam, de semmi sem elég, semmivel sem tudom pótolni azt az űrt, amit hagyott bennem. Nem érzem magam zaklatónak, csak egy ártatlan bolondnak, de továbbra is törődni szeretnék vele, pedig konkrétan a sárga földig alázott... Annak ellenére, hogy már nem tudom elképzelni vele a jövőmet, nem tudok túlleni a szakításon, pedig rengeteg nővel találkozom, de általában az első randi' után nem keresem többé őket. Úgy érzem, hogy vele elvesztettem a lelki társam. Mintha az elért sikereim ellenére képtelen lennék arra, hogy új életet kezdjek. Boldogan. Gyakran leülök meditálni, hogy elcsendesítsem a gondolataimat. Tudom, hogy még mindíg szeretem. És tudom, hogy ez mit sem ér. És hogy nem érdemli meg. Mindennapjaim minden szabad percét lekötöm valamivel, de csak arra tudok gondolni, hogy mi lehet vele, hogy vajon ő hogy boldogul? Túl akarok lenni rajta, és annak ellenére, hogy ebben a kapcsolatban elvesztettem a régi önmagam, aki egy sokkal barátságosabb és nyitottabb fiú volt, nem tudok továbblépni, akármennyit acélozom magam. Önmagam hibáztattam két hónapig, mire eszembe jutott, hogy ő vajon mit gondolhatott rólam, ha erről hazudtam neki? Annak ellenére, hogy csak jót akartam... De ez akkor sem mentség. Felelősnek érzem... És saját magamat is. Kérdés: Lezáratlannak vélem a dolgot, de ez már így is marad. Hogy kezdjek újra? Hogy bízzak meg ezek után akárkiben? Önmagam fejlesztése mellett, és sok-sok idő és társas élet mellett mivel tudnék végre pontot rakni az I-re anélkül, hogy vele beszélnék? Válaszát előre is köszönöm: Bob

Kedves Bob!

Engedje meg, hogy azonnal a közepébe csapjak, az egyik mondatát kiemelve: „nem érdemli meg”. Ön talán megérdemli azt, hogy szenvedjen? Őszintén kétlem, s máris alátámasztom néhány indokkal, miért gondolom így.

Ön képes volt arra, hogy megküzdjön a kábítószerfüggőséggel. Ez pedig egyértelműen bizonyítja, hogy nem kisebb erényekkel bír, mint hatalmas akaraterővel és kitartással. Olyan tiszteletreméltó tulajdonságokkal rendelkezik, amelyeket senki sem vehet el Öntől, kizárólag Ön dönthet arról, hogy mindezeket hajlandó-e ezüsttálcán felkínálni valaki másnak. Azt hiszem, ilyen kincsektől senki sem válna meg önszántából, főleg akkor, ha tudná, hogy cserébe mindössze hamis aranyat, kap.

Ön – ahogy azt levelében írja – mégis így tett, s most úgy érzi, nincstelen lett. Van egy jó hírem: sem Ön, sem az értékei nem vesztek el. Most is ott vannak, csak úgy döntött, hogy más célra használja őket, mégpedig arra, hogy megsebesítse velük önmagát.

Valóban a lány miatt szokott le a drogról? Nem hiszem, s egész egyszerűen azért nem, mert az nem Önre vallana. Ha kizárólag a másik miatt tette volna, akkor most újra a kábítószer rabságában élne, márpedig nem ez történik. Akár hiszi, akár nem, önmaga miatt szokott le, s milyen jól tette.

Aki pedig ilyen erényekkel rendelkezik, képes arra, hogy miként az akaraterejét és a kitartását, úgy a haragját és megalázottság-érzését a saját oldalára állítsa, és átformálja azokat a hála és szabadság érzésévé. Minden oka megvan arra, hogy hálás legyen, hiszen óriási segítséget kapott ahhoz, hogy kimásszon a gödörből – s megérte.

Könnyen lehet, hogy a lánynak mindössze ennyi szerepe volt: ő játszotta a segítőt. Csakhogy a színmű véget ért, méghozzá happy end-del. Most már nincs értelme annak, hogy tovább hordja a jelmezét. Csupán arra a másfél órára tervezték, amíg az előadás tart, egyébként egyáltalán nem kényelmes viselet.

Ön visszatalált a helyes útra, ám ehhez átmenetileg szüksége volt egy segítőre. Immár képes arra, hogy egyedül folytassa az utat. Amikor szüksége lesz rá, újabb és újabb útitársakra fog lelni.

Hogyan kezdjen újra? Hiszen csak egy fejezet zárult le, ez még korántsem a vége. Nem lehet elölről indulni. Csupán egy dolgot tehet: folytassa az utat!

Hogy bízzon meg akárkiben? Sem a bizalom, sem a szeretet nem egyenlő azzal, hogy át-, pontosabban megadom magam a másiknak. A bizalom és a szeretet azt jelenti, hogy megosztom magam a másikkal. A legfőbb különbség abban rejlik, hogy ha megosztom magam, akkor egyszerre élem át az ajándékot kapok és adok érzését. Ehhez az kell, hogy tisztában legyek önmagam értékeivel, képes legyek megbecsülni és szeretni önmagam. Mindaddig, amíg ez hiányzik, csupán megadás lesz, nem megosztás.

„Mivel tudnék végre pontot rakni az I-re, anélkül hogy beszélnék vele?” Erre nincs csodaszer és nincs terjengős bölcs válasz, ez ugyanis döntés kérdése. Úgy is mondhatnám: csak egyetlen módon – úgy, hogy nem beszél vele. Először is fogadja el, hogy a szerepe véget ért, és legyen hálás. Véleményem szerint ez a leghasznosabb lezárás.

Sose feledje: Ön már nem függő – semmitől és senkitől. Képes jó döntéseket hozni, és képes megfelelően cselekedni célja érdekében. Bízzon magában!

Üdvözlettel:

Herceg Attila