3 lányom van, a legnagyobb 7 éves, a középső 6, a legkisebb 1. A középső lányommal vannak problémák, ebben szeretném a tanácsát kérni. Ő egy nagyon okos, ügyes kislány, de végtelenül
akaratos. 2 éves korában még szopizott, amikor én kórházba kerültem, és akkor el is választottam, ami nagyon megviselte. Igazából nagyon sírós és most már, hogy hatéves elmúlt, kezd aggasztani a dolog. Most is azért írok, mert most aludt el, egy kétórás intenzív síras után. Ami azzal kezdődött, hogy megkívánta az édességet, de most nincs itthon semmi, és ezért kezdett el hisztizni. Én kicsit erélyesebben figyelmeztettem, hogy hagyja abba, de annál jobban sír. Ilyenkor olyan, mintha belekerülne egy másik világba, és csak a sírás létezik. Becsukott szemmel csak sír és sír. Rengetegszer volt már ilyen. Általaban azzal kezdődik, ha valami nem a kedve szerint alakul. Van, amikor éjszaka is álmából felkel, és csak sír. Pedig már volt idő, hogy múlóban voltak nála ezek a síró-rohamok. Nem bántjuk, nyilván erélyesebben oda kell neki szólni, de kicsi kora óta ő olyan, hogy ha kedvesen közelítek hozzá, pl. ilyen helyzetekben, akkor hamar abbahagyja, de mindig nem tudok kedves lenni, amikor ok nélkül csak sír, sír, sír.
Nem tudom, hogy mi az Ön véleménye,miért csinálja ezt? Iskolaba nem megy még, marad az oviban. Szertornára jár, nagyon ügyes,  hétfőn kezdi a nyári tábort, de tanácstalan vagyok, hogy engedjem-e, hisz sok minden van a fejemben, nem tudom, mi lehet az oka ennek,h gy ennyire sirós. Ha megosztaná velem a véleményét, nagyon örülnék. Előre is köszönöm. Tisztelettel Katalin.

Kedves Katalin!

Jó helyen keresgél, amikor a mostani sírósságot összefüggésbe hozza a kétéves kori elszakadás-élménnyel. Ez a „kettős elválasztás” (egyszerre az anyatejtől, szoptatástól és az édesanya biztonságot nyújtó közeléből) igen traumatikus élmény lehetett a kislánya számára! Amit úgy tűnik, a mai napig nem tudott még feldolgozni, és ez azt okozza, hogy érzelmileg megterhelő helyzetekben a korának megfelelőnél éretlenebb módon reagál („visszacsúszik”, azaz regresszióban van): például olyan intenzitással sír, hisztizik, mint egy kétéves – aki akkor hiába tette, hiába tiltakozott, megtörtént a baj. Ez a jelenség nagyon gyakori gyermekkorban, és többnyire könnyen orvosolható, ha a kiváltó helyzet keltette veszélyérzetre már „nincs szükség”. Az Ön kislánya esetében tehát az a kérdés, hogy vajon miért van még mindig ilyen „készenléti állapotban”? Miért nem érzi magát biztonságban, mitől fél? Lehet ez az Ön egészsége miatti aggodalom: nem részletezi, hogy miért került akkor kórházba, de talán ez nem került a helyére a kicsi fejében. A testvérféltékenység is okozhat gondokat, hiszen egy éve megérkezett a kistesó, aki őt középső gyerekké tette, elvette a szülei figyelmének egy részét, elvette az ő „legkisebb” voltát… végül, de nem utolsósorban, nem megfeledkezve arról, amit levele egyik kulcsmondatának tartok: ha Ön képes kedvesen közelíteni hozzá, akkor hamar abbahagyja. Erre bátorítom hát! Mi tudná az Ön számára lehetővé tenni, hogy ez minél gyakrabban legyen így? Biztos vagyok benne, hogy mindkettejüknek sokat segítene, ha türelmesebben tudna reagálni, elfogadni a gyermeke érzéseit, így hamarabb elsimulnának ezek a helyzetek. Fontos: nem ok nélkül sír! Legfeljebb az ok nem látható pillanatnyilag; éppen ezért fontos „egy lépéssel előrébb járnia”, és türelemmel, a változásba vetett bizalommal viselni, tartalmazni ezeket az indulatokat.

Valószínűleg jó döntés, hogy még maradjon egy évig óvodás, kap így még egy kis időt, hogy „utolérje magát”. Jó az is, hogy van terület, ahol sikerélményeket szerez, illetve, hogy feltételezem, az óvodai közösségben is elboldogul. Ezek fontos erőforrások!

Ha kettejük kapcsolata a következő hónapokban sem rendeződik megnyugtatóan, érdemes lehet gyermekpszichológus segítségét kérni, aki az Önök történetére, helyzetére való pontosabb rálátással még hasznosabb visszajelzéseket adhat.

Üdvözlettel

Simon Sarolta