A munkahelyemen régóta tetszett az egyik férfi, aki naponta járt oda. Sokszor beszélgettünk is, már a kezdetektől figyelgetett, ahogy észrevettem. Aztán egyik nap elhivott randizni. Igent mondtam, semmit nem veszithettem, egyedülálló voltam és tetszett is, pedig már egy ideje nem tetszett ennyire senki. Nagyon romantikus volt számomra az este, beszélgettünk sokat, mesélt a múltjáról is. Aztán többször is találkoztunk. Ez ment egy jó ideig. Nagyon jól kijöttünk, viszont nem tudta ő sem, hogy mit "akarjon/akarhat" tőlem, és én se, hogy tőle én mit akarhatok. Nem tudtuk, mi lesz köztünk, velünk. Csak éltük az életet és egymást. Tetszett neki, hogy nem kérdezek olyat, amiről tudtam, hogy talán jobb, ha nem kérdezem meg -  vagy lehet, hogy jobb, ha nem tudom a választ. Ő sem kérdezősködött. Amikor együtt voltunk, jól éreztük magunkat mindketten. Tehát ez a kapcsolat nagyrészt a szexről szólt, de mégsem mondhatom, hogy CSAK szexkapcsolat volt. Én kezdtem úgy gondolni, hogy komolyabbra fordulhat a dolog idővel majd. És kezdett ő is úgy viselkedni, mintha... Aztán az éjszakák is beszélgetéssel teltek, és már nem zavart, hogy kérdezősködött, és őt sem, hogy én - sokat beszélgettünk mindenről.
Sajnos ő nem itt lakik, ahol én, csak egy ideig van itt, ő sem tudja, pontosan meddig. Aztán egyik éjszaka közölte velem, hogy másnap reggel elutazik, haza. Egy hétre.  Végül az egy hétből egy teljes hónap lett. Az első 2 hétben rendesen tartottuk a kapcsolatot, aztán ez kezdett lazulni, az utolsó héten már nem is beszéltünk. Nem tudtam, hogy vissza fog jönni, egyszer csak megláttam a munkahelyemen. Betoppant, és azt várta, hogy én a nyakába ugrok majd, de nem tettem. (Nem is tehettem volna, hiszem én 18 éves vagyok, ő pedig 37, és nem igazán felvállalható a kapcsolat. Sokan kiakadnának, de ő mégsem érezte volna kellemetlenül magát, ha a nyakába ugrok ott a helyszínen, ő felvállalná bárki előtt.) Rá sem akartam nézni.

Nagyon bántott a dolog, hogy így itthagyott, és én vártam, hogy szóljon, mikor jön vissza, de nem szólt, csak jött. Az utolsó héten már nem is hittem benne, hogy visszajön, már próbáltam lemondani róla, próbáltam "elfelejteni"...erre megjelent. Nagyon a szívemre vettem. Próbáltam kerülni a munkahelyen, ami nem igazan sikerült, és ha beszélnem is kellett vele, próbáltam kerülni a tekintetét, mert nem mertem ránézni, csak egy pillantása is megbolondított, és tudtam, ugyanott tartok majd, mint mielőtt visszament. Aztán mégis beszélgettünk, és másnap találkoztam vele. De csak beszélgettünk, iszogattunk, nem is voltunk nála. Azt mondta, este dolgoznia kell még. Egy hétig volt itt, azaz 5 napot. És csak egyszer találkoztunk. Előtte szinte minden második nap nála aludtam. Aztán most hétvégén újra hazament. Amit említett aznap, amikor találkoztunk. És nem tudom, hogy vissza fog-e jönni. Nem beszéltünk hétvégén, de nem bírom így.

Várom, hogy keressen. De nem keres. És rosszul esik. Én érzek valamit iránta, amit én sem tudok megfogalmazni, de annyira az életem része lett. Hiányzik, amikor nincs velem. Fontos számomra, és eleinte úgy éreztem, én is számára, de ezek szerint nem. Nem tudom, vissza fog-e egyáltalán még jönni, de nem bírom elfogadni, hogy nincs. Amikor elment egy hónapra... miután megtudtam, hogy még két hét múlva se jön haza, azután az éjszakákat végigsírtam.. és most ezt a hetet is, hiába találkoztunk. Szeretnék vele lenni, nagyon vágyom rá, akarom, hogy együtt legyünk. Nem tudom, ő mit akar. De valószínűleg csak arra vágyik, hogy ha itt van, akkor én itt legyek neki. És én úgy gondolom, otthon neki van valakije. Amikor nem volt itt, én sem bírtam és voltam mással... Amit később eléggé megbántam. De ő nem tud róla még most sem, és szerintem nem is érdekli. Rákérdezett, de nem teljesen egyértelműen. Én szépen elkerültem a választ.
Nem tudom, számíthatok-e rá... hogy visszajön és lesz még olyan, mint régen. Hiányoznak nagyon az együtt töltött idők, és nagyon emészt, hogy nincs itt velem. Átsírom az éjszakákat, és másnap úgy megyek dolgozni/suliba. Nem bírom nélküle. És nagyon félek, hogy soha többé nem látom. És nem fogok tudni tőle még elköszönni sem majd. Amíg találkozgattunk, még mielőtt elment, mindig attól tartottam, hogy amikor majd elmegy, végleg összetöri a szívem. Nem tudom, hogy legyek túl rajta. Próbáltam mással, és nemcsak a szexet. Együtt töltöttem egy hétvégét egy másik férfival bánatomban, programokat is szerveztünk, de nem éreztem jól magam vele egyáltalán. Úgy éreztem, hogy jó helyen vagyok, de nem azzal, akivel lenni szeretnék. Azóta nem vágyom másra, csak rá, és nem tudom magam túltenni rajta. Nem tudok mással lefeküdni, nem érdekel senki más, csak ő, és felemészt a gondolat, hogy soha többé nem látom. Sajnos nem 100-150 km-re lakik, hanem kb 400-450 km-re, ami nem kis távolság. Amíg együtt voltunk, felvetette párszor, hogy ha idősebb lennék pár évvel, és már a sulit is elvégeztem volna, akkor akár vele is mehetnék. De nem tudom, mennyire gondolta komolyan.
Nem tudom túltenni magam rajta. És ha visszajön, és még együtt töltünk egy kis időt, akkor még sokkal nehezebb lesz. Nélküle minden olyan üres. Ha talán nem ő jött volna ide, ahol én lakom hanem én oda, ahol ő, könnyebb lenne. Mert én mennék el. De engem itt minden rá emlékeztet. Ráadásul ahol itt lakik, arra a környékre nagyon sokat jartam/járok, és folyamatosan eszembe juttatja.

Kedves Kérdező!

Az idősebb férfiaknak gyakran imponál, ha egy fiatalabb lány elfogadja a közeledésüket. Furcsa lehet ezt tőlem olvasni – már csak azért is, mert az én párom is jóval fiatalabb – de az idősebb, már némi egzisztenciával rendelkező férfiak számára a fiatalabb lány „könnyű terep” lehet. Elvégre ők már többnyire birtokolnak olyan előnyöket, amelyekre a lányok vágynak (gondolok itt elsősorban az anyagi biztonságra). A férfi tehát élvezi azt, hogy a lány felnéz rá, úgy érzi, tiszteli és becsüli mindazért, amit elért. A lány pedig úgy gondolhatja, hatalmas nyereség érte azáltal, hogy az idősebb férfi benne találja meg mindazt, amire szüksége van. Úgy érzi, érzelmi biztonságot kap a férfitól.

Csakhogy sajnos az ilyen jellegű kapcsolatokban sem minden esetben igazak a fenti állítások. Előfordulhat, hogy mindketten „csak úgy érzik”, és a valóság ettől eltér. A férfi nem csak élvezheti, ki is használhatja az előnyét. Ez abban nyilvánulhat meg, hogy a kapcsolatot nem hajlandó vállalni. Ilyenkor a lány kiszolgáltatottságát tovább erősítheti azzal, ha olykor elhúzza előtte a mézes madzagot, mondván „ha már ott tartanál”, „ha úgy lenne”. Vagyis amikor túl sok a „ha”, amikor túl sok feltétel hangzik el, amikor a férfi megpróbál kitérni a kapcsolat nyíltsága elől – ezek mind arra utaló jelek lehetnek, hogy szó sincs érzelmi kölcsönösségről. Az csupán az „ego” növelése. Ha a játék igazán jól sikerül, még azt is sikerül elérnie, hogy a lányban bűnbánatot eredményezzen, ha megpróbál kikacsingatni a „szövetségből”.

Összefoglalva: véleményem szerint nem az probléma, ha egy 18 és egy 39 éves ember jól érzi magát együtt. A gond akkor kezdődik, ha a kettő közül bármelyik visszaél az előnyeivel. Adódik tehát a kérdés: hajlandó belemenni egy olyan játékba, amiben szinte csak Ön veszíthet, és kizárólag önmagának okozhat fájdalmat?

Üdvözlettel:
Herceg Attila