25 éves nő vagyok, az élet eddig elég nehéz volt számomra, aminek jó nagy részét magamnak köszönhetem, és nem vagyok rá büszke, mert így utólag lehettem volna ,,szófogadóbb" is.... Ahogy elértem a tini korszakomat, csak a saját fejem után mentem. 15 évesen hétvégente buli, fiúk, barátok, szűzesség elvesztése, első szerelmi csalódás, nem várt terhesség, amelyet még magamnak sem ismertem be, így anyukám is későn tudta meg, nem volt visszaút, gyerekszülés (még 17 évesen), akit örökbe adtam születését követően, mert nem akartam megtartani, és a családi helyzetem sem volt jó. Nem nagyon érdekelt más véleménye és a jövőm sem...
20 évesen szakmát szereztem, és még ugyanebben az évben találtam meg a párom, aki immáron egy éve férjem, illetve ebben az évben elvesztettem egyetlen szülőmet, anyukámat...
Lassan betöltöm a 26. évem, dolgozom, férjemmel élem az életem, nagyon szeretem a párom. Tervezgetünk, próbáljuk megvalósítani a célokat. Segítek a környezetemben élőknek. De sokszor vagyok úgy, hogy amikor nincs itthon velem, sírok, gondolkodom - arról, hogy van-e még erőm és akaratom folytatni, könnyebb lenne-e, ha kilépnék a mindennapokból, és csendben, ahol senki sem lát, vagy tudna bármit is rólam, csak úgy örökre elaludnék. Lehet, hogy az életem fiatalon elrontottam, és a nehézségek sora, amiket tapasztalatok, egyfajta megtorlás, vagy büntetés, nem tudom.... fojtogat néha egy különös érzés, hogy elég volt. Észrevettem, hogy hullámszerűen eléggé mélypontra kerülök. Olyan, mintha egy kötéltáncos volnék, egy vékony határral, amit bármikor át tudnék lépni. Tudom, nem lenne fair azt itthagyni, aki szeret, mellettem van, és hűséget fogadott, gondolatban próbálom magam a helyébe képzelni, azt is tudom, fájdalmas lenne neki,
de megfeszít az érzés belülről olykor, és akkor csak azt akarom, hogy minden múljon el. Elmegyek ugyanúgy reggel dolgozni, szabadnapomon elvégzem otthoni teendőimet, szánok időt magamra is, és folytatódik a nap tovább.
Most boldog vagyok, jó és  élhető életem van a múltamhoz képest, a jövő a kezemben van, közös család célú gondolataink is vannak, amelyet meg szeretnénk valósítani - de akkor miért érzem magam ennyire szélsőségesnek, hogy lehet egyik pillanatban nevetni, a másikban - csak ha senki sem lát - sírni és elveszettnek érezni magam? Bea

Kedves Bea!

Nagyon örülök, hogy elszánta magát, és legyőzve ellenérzéseit bevallotta, leírta nehézségeit, és mert segítségért fordulni. Milyen nagy lépés ez! Az első és legfontosabb, amit mondhatok ezen a ponton, hogy ne hagyja abba! Fontos úton indult ezzel el, amit végig kell járnia, ha valóban teljes és boldog életet szeretne élni. Önnek is, mint mindannyiunknak, szüksége van elfogadásra és támogatásra - sokszor a legnagyobb baj ott gyökerezik, ha ezt nem kapjuk meg másoktól és önmagunktól.

Nem kell bűnhődnie a hibákért, amiket vétett korábban. A bűnhődés hossza és mélysége nem fogja azok következményeit semmissé tenni, csak szépen lassan tönkreteszi Önt. Súlyos veszteségeket szenvedett el, amiket még nem sikerült feldolgoznia, elfogadnia, a hiányok még nyitott sebek, amiket nem gyógyított be az elfogadás, önmaga megértése. Az apa szerepe, személye (hiánya) az életében, a váratlanul, fiatalon teherbe esés, várandósság, szülés mélységesen felkavaró érzelmi zűrzavara, gyermeke örökbeadásának súlyos kettőssége (megkönnyebbülés és teher), édesanyja halála egyenként is olyan témák, amelyek megoldása hatalmas munka, hosszú folyamat. Egymásra torlódva pedig igazán embert próbáló feladat megküzdeni mindezzel - egyedül nem is lehet. A veszteségeket el kell gyászolni, a gyásznak pedig megvan a maga útja, lefolyása - amit megkövetel magának, ha engedi az élet, ha nem. Utóbbi esetben lefojtva elhúzódik, és rejtett formában egy életen át lehet hordozni a terhét... lelki és testi betegségek, kapcsolati torzulások formájában is.

Önnek vannak csodás erőforrásai: saját énereje, aminek segítségével már eddig is "fordított a sorsán", van megtartó párkapcsolata. Itt az ideje, hogy ezekre támaszkodva, belőlük merítve és szakember segítségével szembenézzen a múlt árnyaival, és elkezdje lerakni a terheket. Pszichoterápiás folyamat során értelmet találhat mindabban, ami történt, megértheti a döntéseit, eljuthat a másoknak és önmagának való megbocsátásig, megtalálhatja a módját annak, hogy elengedje, amit és akiket el kell. Megválaszolhatja kínzó kérdéseit, elfogadhatja néhány kérdés megválaszolatlanságát.

Azt írja, hogy a környezetében élőknek Ön segítségére van. Legyen most elsődleges felelőssége Önmaga megmentése! Mindenképpen javaslom szakpszichoterápiás segítség igénybevételét.

Üdvözlettel

Simon Sarolta