Történetem röviden: 8 éves voltam, mikor elváltak a szüleim, addig napi jelleggel, időnként tettlegességig fajuló veszekedések tarkították a mindennapjainkat. A különválás napján Anyu hívott egy költöztetőautót és egyszerűen elköltöztünk. Apu 3 hónapig nem tudott rólunk semmit. Én mindig is apás kislány voltam, ezért ezt az időszakot elég nehezen kezeltem. Ezt követően 10 hosszú éven át egy szintén mindennapos harc (Anyu és köztem) és kitaszítottság-érzés jellemezte az életemet. Van egy 20 hónappal idősebb bátyám, aki velem ellentétben  jó tanuló, nyugodt gyerek volt. Szilárd meggyőződésem volt, hogy Anyu őt jobban szereti, 13 évesen kezdtem el kábítószerezni, fiúzni és bulizni. 14 évesen megkérdeztem Aput, hogy esetleg odaköltözhetnék-e hozzá, amire a válasz, meglehetősen gyenge kifogások mellett egy nem volt (nyilvánvalóan tudta, hogy problémás gyerek vagyok és félt bevállalni. Igazából nem hibáztatom, teljes mértékben igaza volt). 18 évesen megismerkedtem egy roma fiúval, aki felkínált egy lehetőséget, hogy megszabadulhassak végre. Eladtam magam. Ez egy 5 éves folyamat volt. A szó legteljesebb értelmében katarzis. Sebeit nemcsak a lelkemen, de a testemen is örökre magamon hordom. 5 év után kiléptem, munkát vállaltam, jogosítványt csináltam, iskolába mentem...megkezdődött az ámokfutás, bebizonyítandó, hogy én ennél sokkal-sokkal több vagyok. 2 évig otthon, majd 2011 óta külföldön. Nagykönyv szerint, hivatalosan, vért izzadva, mára megvan mindenem. 3 oldalú nyelvtudás, 8 év logisztikai munkatapasztalat, határozatlan idejű szerződés, autó... emberek, akik tisztelnek és szeretnének törődni
velem.....de én nem akarom.
Másfél hónapja beteget jelentettem, ülök itthon, bezárkózva, egyedül, magányosan. A terápiámat elkezdtem, szóval valószínűleg minden rendben lesz, de valahol mégis rettegek. Önmagamtól félek, mert igazából az egyetlen, amire vágyom, az elaludni és soha fel nem ébredni. 33 éves vagyok, de meg vagyok róla győződve, hogy ennyi nekem bőven elég is...

Kedves Emmie!

Nehéz elkezdeni, nehéz megállapítani, mit is szeretne kérdezni. Vagy csak mondani akar? Az sem baj! Máris egy kapaszkodó, ami ide köti. A kétely végig megjelent a történetében: Szerethető vagyok? Értékes vagyok? Számítok én valakinek? A nehéz gyermekkor és ifjúkor után homlokegyenesen megváltozott az élete, de a kérdéseket még mindig kihallom: Megérdemlem én ezt? Megbocsátható, amiken átmentem? Elfelejthető?

Bár azt írja, hogy nincs kedve felkelni, mégis több olyan szál megjelent, amely ideköti: szeretne javítani hangulatán, szeretne hatékony terápiára járni, szeretne hinni. Ezeket Önmagának kell megadnia, hogy meg tudjon bocsátani Önmagának, illetve ki tudja fejezni érzéseit szüleinek, és valamiféle elfogadást találjon feléjük. Ez sok idő is lehet, főleg ilyen hosszú és színes élettörténettel.

Kérdezem én, hogy a terápia mellett mi az, ami örömet okoz magának? Mi az, amiről elhiszi, hogy megengedheti magának? Ezek az apró dolgok, kedves szavak vagy kapcsolatok lehetnek a kapaszkodók kijönni ebből.  A hangulati nehézség becsapós egy dolog. Hiszen pont az előzőek megtalálása a nehéz. Aztán idővel annak a bűntudata, hogy a támogató barátok és rendben levő élet mellett mégis inkább otthon maradna, vagy még otthon sem... a terápia jó megoldás, de még sok lépés van hátra. Addig is keressen egy helyet az életében, ahol őszinte lehet, ahol kimondhatja akár ezeket a kétségbeesett érzéseit. Találjon hasonló helyzetű embereket (akik hasonlót éltek át korábban, vagy akik hasonló félelmekkel küzdenek). Így meg tudja találni idővel az örömforrásokat. Addig is el kell hinnie, hogy megérdemli, hogy megtalálja a boldogságot. A korábbi élete, vagyis inkább az élete korábbi szakasza elfogadást igényel, hol düh, hol kétségbeesés, hol tagadás mellett, de el lehet jutni az elfogadásig, hogy jelenlegi életét teljes jelenlétével élje.

Addig is: szuper, hogy leírta, hogy kimondta! Ez megint a küzdésre, az élni akarásra mutat! Vegye észre Ön is!

Üdvözlettel

Standovár Sára