Tisztelt szakértő! Már régebben is írtam családi/párkapcsolati problémámmal kapcsolatban a "Mindenki hibás, de a felek igen makacsak" c. bejegyzésben. A problémám nem oldódott meg, nem látok kiutat a helyzetből. A férjemmel már különköltöztünk, de szüleim egyre elutasítóbbak vele szemben, mivel akárhogy kérlelem, nem akar velük kibékülni, mindkét fél továbbra is a másiktól várná a békülési szándékot. Engem ez a helyzet teljesen kikészít, még mindig sokat sírok emiatt, s féltem a babucinkat is, aki hamarosan meg fog születni. Nem tudok pozitívan viszonyulni a helyzethez, hiszen választanom kell a szüleim és a férjem között. Nem tudom, mit tehetnék, én mindig arra törekedtem, hogy senkit ne bántsak a döntéseimmel, persze ez nem mindig sikerült. Párommal ha beszélni akarok erről a témáról, elzárkózik, elege van már abból, hogy mindig ezt vitatom, próbálom őt rábírni, hogy legalább miattam vagy a gyermekünk miatt próbáljon meg kibékülni,
nyitni  a szüleim felé vagy túllépni azokon a sérelmeken, amiket még mindig hangoztat. (Erre a válasza mindig az, hogy na és ők kibékülnek, vagy ők tisztelik őt stb., hárít.) Annyira vágyom a békére, de nem tudom, ez lehetséges-e. Édesanyám szerint hagyjam az egészet, mert úgyse lesz változás, legfeljebb ők nem látják az unokájukat, merthogy előbb-vagy utóbb én is meg fogom unni a szélmalomharcot.

Férjem irányában a bizalmam már valamelyest megingott, mert megígérte, (még a költözés előtt), hogy ha rendeződnek a dolgok a házzal kapcsolatban, akkor beszél a szüleimmel. De nem tette, s én már nem tudok annyira megbízni benne, mint régebben. A lányunkat már nagyon várja, igyekszik a kedvemben járni, segít a házimunkában is és azt mondja, szeret. De ha szeret, miért nem próbál változtatni a hozzáállásán? (Ezt kérem már tőle hetek óta.) Látja, hogy mennyire rossz ez a helyzet számomra, sokszor úgy érzem magam, hogy szétszakadok, és állandóan mérlegelnem kell, melyik fél mellett állok ki. A szüleim azt várnák, hogy jobban álljak ki mellettük, anyám ezt már többször a tudomásomra hozta, de nem nézhetem csak őket, a férjemre is tekintettel kell, hogy legyek, akár hibás, akár nem. Félek, hogy ez a helyzet teljesen felőröl, s nem tudok majd megfelelően helytállni anyaként. Kérem, adjon tanácsot, mit tegyek?

Kedves Andi!

A legutóbbi levelében írottakra fogok koncentrálni a válaszomban, bár már több levélváltáson túl vagyunk.

Szóval, Önnek van egy férje, aki nagyon várja a közös gyermeküket, az Ön kedvében járni igyekszik, segít a házimunkában – és még ki is mondja, hogy szereti Önt. Mi kellhet még egy várandós feleségnek?! Az egyik legelismertebb gyermekpszichológiai szerző, Winnicott szerint „elég jó” szülők nevelhetnek boldog, kiegyensúlyozott, sikerekben gazdag életre való kilátással rendelkező gyermeket. Az ilyen szülő (anya) képes tartalmazni gyermeke érzéseit, és harmonikus fejlődése, önmaga megértése érdekében visszatükrözni azokat – anélkül, hogy saját érzelmi állapota, indulatai, sérültségei kerülnének előtérbe. Ahhoz, hogy az anya képes lehessen így viszonyulni, kell egy „elég jó társ” is, egy apa, aki pedig elsősorban őt képes megtartani, támogatni a háttérből. Leírása alapján férje ennek meg is felel.

Nem próbálom meg feltárni és megérteni, mi húzódik a családi viszálykodás mögött, de nekem nagyon gyanús, hogy valóban fajsúlyos problémák egyszerűen nincsenek. Valamiért kialakult egy masszív játszmahelyzet, amiből nem tudnak (többen tán nem is akarnak a nyereségeik miatt) kilépni. Nem tartom konstruktív nézőpontnak, ha hibást keresnek. Ugyanakkor úgy tűnik, nemcsak az Ön férje hárít (ha így akarja egyáltalán értelmezni a viselkedését), hanem Ön és az édesanyja is! Hiszen édesanyja szerint „hagyja az egészet, úgyse lesz változás”, Ön pedig „mindig arra törekedett, hogy senkit ne bántson a döntéseivel” – egy felnőtt világban, ahol önálló emberek saját életet alakítanak ki, a konfrontáció, így a konfliktus (szinte) teljes mértékben elkerülhetetlen, és ez egy cseppet sem baj! Ennek nem kell rögtön háborút is jelentenie!

Ha az Ön lojalitása a férje mellett a születési családjából ekkora indulatokat vált ki úgy, hogy a párkapcsolata jó, és élete az Ön által is kívánt irányba halad, az probléma – amit hosszabb távon majd érdemes lesz valahogyan orvosolni. Önnek viszont rövid távon az a feladata, hogy gyermeke odaadó édesanyjává váljon, és egységüket semmi se fenyegesse, legfőképpen az első időszakban. Ha ehhez az kell, hogy határozottan, tettekben is állást foglaljon a férje, támasza, gyermeke apja mellett – akkor ezt most akár a születési családjának ellenében is érdemes megtennie.

Bibliai idézettel élve:

„Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” (1 Móz 2,24) Új életet kezd, amelyben összeforr a feleségével (szó szerint: hozzátapad – ezt jelenti a „ragaszkodik”) és a korábban két élet most már egy. Azaz a házastárssal való kapcsolat minden más kapcsolatnál szorosabb. Ezért kell elhagyni – elengedni – a szülőket (és testvért, és barátot, stb.), hogy a házaspár szövetsége a legerősebb legyen az emberi kapcsolatok között. Mert ők már többé nem kettő, hanem egy. Elhagyja apját, anyját… Természetesen nem az eldobást jelenti ez, hiszen a Szentírás igen hangsúlyosan beszél a szülő iránti tiszteletről és kötelezettségről, amit nem szüntet meg a házasság. Csak immár nem egy gyermek, hanem egy házaspár gyakorolja a szülő iránti tiszteletet és kötelességet.  Ugyanakkor a szülőknek is tudomásul kell venni, hogy a fiuk vagy lányuk immár nem hozzájuk tartozik első renden, hanem a házastársához.

A későbbiekben pedig várhatóan lesz majd arra kapacitása, hogy megpróbáljon hathatósabb eszközökkel hozzájárulni a családi ellentétek oldásához. Mert ugye ez nem csak az Ön dolga! Másrészről pedig: abból nemcsak Ön és a párkapcsolata, hanem a gyermekük is profitálni fog, ha Ön tovább lép a felnőtté válás útján.

Üdvözlettel

Simon Sarolta