Hamarosan 6 éves lesz a kislány unokám, akivel kb. 2-2,5 éves kora óta nem tudok kialakítani egy elfogadható kapcsolatot. Egyszerűen mondva: elutasítja a közeledésemet, igaz, időben változó intenzitással. Természetesen az én hibámnak tartom, de nem tudom, mivel magyarázzam (a másik nagymamával-papával jó kapcsolata van). A szüleihez való ragaszkodása, kapcsolata nagyon jó. Az "idegenekkel" elutasító, távolságtartó. A gyerekekre ez nem vonatkozik, velük hamar barátságot köt. "Hangulatától" függően mondja nekem: "menj el, nem ülhetsz mellém, ne gyere velem"... stb. Próbálom úgy venni, hogy nem kell vele törődni, de egyrészt ez nem vezet célra, másrészt már érzem, ahogy bennem kialakul valami stressz, már előre tartok attól, hogy "ma mi lesz"? Szeretném érteni, hol vétettem, s mit tehetek a változásért?

Kedves Judit!

Miért tartja az Ön hibájának, hogy a kislány elutasítja Önt? Azt írja, hogy a saját hibájának érzi, hogy ez a kapcsolat ilyen, de azt nem írja, hogy miben érzi, hogy hibázott. Így nehéz még csak irányt is mutatni, hogy mi javítaná a kapcsolatukat. Nem ír az Önök kapcsolatáról, hogy mennyit van vele, milyen helyzetekben szoktak együtt lenni, hogy van-e közös idejük, amikor kettesben vannak, stb. Arról többet ír, hogy másokkal milyen, de az Önök kapcsolata rejtve marad. Egy hatéves gyereknek viszont vissza lehet jelezni, hogy érzi, nem jó a kapcsolatuk, és meg lehet tőle kérdezni, hogy szerinte miért nem. Érdemes lehet a kislány szüleit is megkérdezni, hogy ők mit gondolnak erről. Ezzel együtt bizonyára ismeri őt, tudja, hogy miket szeret csinálni, és mi az, amiben lehet hozzá kapcsolódni, adott esetben mivel lehet lekenyerezni. Ismeri, hogy milyen odafordulást igényel. Inkább a babusgatást szereti, vagy önállóbb, aki inkább kezdeményező. Természetes, hogy aggódik, hiszen senki sem szereti, ha elutasítják. Mégis, jó lenne látni, hogy minek szól ez az ellenszenv, és lehet-e ellene tenni, van-e valódi feloldása a helyzetnek.

Üdvözlettel,

Kovács Réka