19 éves egyetemista lányomért aggódom. Budapesten élünk, ő egy neves egyetem hallgatója. Elvált szülőként egyedül nevelem Annát 7 éves kora óta. Egy szem gyermek, így az összes figyelmemet ő kapja. Én művész vagyok, ebben a szellemben neveltem őt. Galériákban, műtermekben élte életét kicsi korától. Rendszeresen jártunk színházba, múzeumokba.

Már az általános iskolában érezhető volt, hogy sok olyan dologról tud, amiről kortársainak fogalma sincs. Egyébként semmi különös gond nem volt, élte a gyerekek vidám életét, de előfordult, hogy a magyar dolgozatára egyest kapott, mert túl választékosan volt megfogalmazva, és a tanár nem hitte el, hogy ő írta. A gimnáziumban (6 osztályos) már több probléma volt. Az utolsó két évben néma ellenállásba kezdett. Kiment az órákról. Sírt a folyosón, nem válaszolt a tanárok kérdéseire. Rengeteget hiányzott. Az igazgató csak azért volt engedékeny, mert Anna végi jó tanuló maradt. Az osztályfőnök javaslatára a Vadaskert Pszichiátriára küldtek. Ott a szakember egy 1 órás beszélgetés alapján megállapította, hogy nincs nagy baj, így fejezi ki az ellenállását az egyéniségeket bedöngölő iskolával szemben. Jelezte, hogy az édesapjával kapcsolatban vannak fájó sebek, amiket lehetne kezelni. Anna nem akart csoportterápiára járni (ezt ajánlották fel), így a dolog nem folytatódott.
Kiválóan érettségizett, felvették az egyetemre. Itt rögtön egy fiú jelent meg a képben. Jártak 4 hónapig, majd szakítottak. Hamarosan új fiú következett. 2 hónapig a nap 24 órájában együtt voltak, majd a fiú váratlanul egy sms-ben "offolta" Annát. Ez sokkoló volt. Mindennap kávézók, este buli, néha egyetem. A nagy pörgés után most csend van. A barátnők is le-le mondják a közös programokat. Program híján egy-két hete sokat van otthon. Egyre szótlanabb, nem érti, hogy az élete miért változott. Magányosnak érzi magát. Állandó emberekre vágyik, akikben megbízhat, de úgy tűnik, mindenki felszínes és nemtörődöm. A barátnők is le-le mondogattak programokat, (már felöltözött, éppen indulni készül, amikor lemondják az esti programot). Magányát súlyosbítja, hogy az Instagram-posztokon a tökéletes világot látja. Ő ezért még rosszabbnak látja a helyzetét. Féltem, nehogy maradandó lelki sérüléseket szenvedjen. Kérem, adjon tanácsot, hova forduljunk.

Kedves Anonim Anya!

Önnek van egy életfeladatait egyértelműen sikeresen teljesítő, életkorának megfelelő problémákkal küzdő fiatal felnőtt lánya. Aki már réges-régen elszenvedte azokat a (normalitás keretei közé eső) sérüléseket, amiket fel kell dolgoznia ahhoz, hogy ne váljanak maradandóvá, hogy ne azok, hanem a törekvései, örömei és szabadsága határozza meg az életét a továbbiakban. De mindehhez Önnek egyre kevesebb köze kell hogy legyen. Az egyszülős családokban (amelyek legtöbbször anya-lánya kettőst jelentenek) gyakran jellemző a szoros, szimbiotikus viszony kialakulása, fennmaradása - akkor is, amikor a gyermeknek, fiatalnak már a leválás lenne a fejlődési feladata, szükséglete (Uram bocsá', vágya). Az "egyke" szülő tudatosan, de akár csak tudattalan szinten is nehezebben engedi el egyetlen közeli hozzátartozóját... a felnövő gyermekre a gazdag, pezsgő Élet vár, az egyedül maradó szülőre a kétségbeejtő magány. Arra biztatom, gondolja végig, vajon Önökre mennyire, mennyiben lehet igaz mindez? Továbbá: egyetlen szülőtől nehezebb megtanulni az önálló érvényesülés útjait - mint ahogy a kapcsolatok kialakításának és fenntartásának módját is.

Rejtélyesen fogalmaz: pontosabbanmit jelent az, hogy sok olyan dologról tudott, amiről kortársai nem?  Illetve: rengeteget hiányzott. És mit csinált az iskola helyett? Ön mit tett akkor a megoldás érdekében?

Úgy tűnik, a kivizsgálás eredménye hiába volt (nagy valószínűséggel) pontos diagnózis, hasznos kezelési terv: akkor nem tudták elfogadni ezt a segítséget. A lánya nem "akarta", Ön nem tudta segíteni abban, hogy akarja. Az édesapával való kapcsolat lelki és gyakorlati oldalát továbbra, jelenleg is fontos, rendezni való területnek tartom! (Csak párként lehet ugyanis elválni, szülőként nem. A gyermek megfelelő testi-lelki-szellemi fejlődéséhez szükséges feltételek megteremtése kötelessége mindkét szülőnek, "míg a világ világ", de legalábbis, míg a gyermek felnő...).

Az állandó, megbízható kortárskapcsolatok kimunkálásához idő, energia, és csalódásokkal is tarkított tapasztalatok kellenek. Ennek pedig most van itt a helye és az ideje! Hagyja, hogy a lánya megtapasztalja mindezt, hagyja, hogy megküzdje, megszenvedje! Ön kísérje, támogassa őt - de ne "szippantódjon be" az ő életébe helyette... erősítse az emberekbe, kapcsolatokba vetett bizalmát - vagy inkább az Ön látásmódját tükrözi, hogy "mindenki felszínes és nemtörődöm"...? A művészet, ha Annának is saját, belső igénye és affinitása van rá, remek terepe a kibontakozásnak, élményfeldolgozásnak is. Ha a kiváló egyetem a lánya saját választása, örömét lelheti a tanulmányaiban, céljai megközelítésében is - a többi meg majd kialakul, ahogy eddig is, ha picit talán nehezen is kialakult.

Üdvözlettel

Simon Sarolta