Tisztelt Szakértők!
Fájdalom és önvád gyötör azért, mert nem beszélgettem eleget Édesanyámmal. Két hónapja múlt, hogy meghalt. Depressziós lett, amióta 72 évesen otthagyta nyugdíjas munkáját, előtte nagyon aktív volt mindig, rettegett az öregedéstől és karácsony után öngyilkos lett: kiment a temetőbe, bevehetett gyógyszereket és kihűlt a teste. Búcsúlevelében megírta, hogy nem akar terhünkre lenni, és értem és kissé önző módon (így írta) magáért is teszi. Szeret, imád, de meg akar a további szenvedéseitől és a rám rakott terhektől kímélni.
Nagyon szoros viszonyban voltunk. Vagyunk. Imádtuk, szerettük egymást, most is, ha van jelen idő a halálban. De nagyon bánt főleg két dolog. Az egyik, hogy nem vettem, pontosabban nem akartam észrevenni, mekkora a baj. Ezt a végkifejletet egyáltalán nem sejtettem, de éreztem, mennyire szomorú, és hogy talán ez komolyabb annál, mint amit egy-két "Megoldjuk", "Minden jóra fordul" frázissal el lehet intézni. Márpedig én ezeket ismételgettem. "Felületesen" segítettem, netes álláskereséssel, bár beláttuk, szinte lehetetlen az ő korában másodálláshoz jutni már, és a hétvégeket vele töltöttem, moziba vittem, koncertre, kirándulni, ebédelni, kikapcsolódni. Ami nagyon jó volt, mindig is közös programokat csináltunk - de most csak arra a vasárnapra okozott neki kis önfeledtséget. Akart, próbált velem kommunikálni, bátortalanul - "Beszéljünk?" vagy néha kifakadt: "Nincs értelme így az életnek! Ha nem vagytok, kocsi elé ugrom" Ez utóbbival felbosszantott. Amikor pedig beszélgetni szeretett volna, velem, egyetlen lányával, és vágyai szerint lelki társával, én inkább ezt mondtam, jól emlékszem a jelenetre, a TV előtt ülve a kanapén: "Inkább nézzünk valamit!" Sose felejtem el. Lehet, nem mondta volna el. Lehet, csupán a felszínt érintettük volna. Lehet, lehet... de lehet, elkezdődik valami, egy mélyebb beszélgetés, kitárulkozás, és tudok segíteni.
Zárkózott vagyok. Talán mindig ilyen voltam, de az utóbbi években még inkább (párkapcsolati, szakmai kudarcok miatti frusztráció okán talán). De mindig éreztettem, hogy szeretem, hogy mennyire nagyon, és ezt tudom, tudta és én is, neki én vagyok a világon a legfontosabb. De fáj, hogy hárítottam, nem akartam a dolgok mélyére látni és a homokba dugtam a fejem: amiről nem beszélünk, nincs. Elzárkóztam a fájdalmától, izoláltam ezzel őt. Társtalan lett a legnagyobb bajával. Ahelyett, hogy összeszedem magam.... valahol azt sem akartam látni, szenved az "örökéletű, erős" Anyukám. Bár akkor a kanapén a TV előtt felé fordulok... Ő nem mondott többet, megnéztünk egy jó filmet és utána, mint rendesen, jól kibeszéltük a filmet. Tudom, ez egy mozzanat, de nagyon jellemző.
Még nyáron is akart, de akkor az én problémámról beszélgetni, hogy nekem egy férfi társra, igazi partnerre van szükségem, amiben igaza is van, én is éreztem, de ezt is hárítottam, hogy most hagyjuk ezt, a munkába pakolom úgyis az energiát, majd... emiatt is szenved(het)ett.
A másik, ami gyötör, hogy kb. 25-30 éves koromtól máig, 41 évesen lassan reagáló, sokszor apatikus, enervált voltam, tudtam, feszített, mit kell tennem, de nem tettem vagy lassan, későn. Több állás és férfi sorozata, ami kudarccal járt, az énem keresése, befelé és a negatívumok felé fordulás, a rosszra koncentráltam, hogy miért nem sikerül, pedig elméletben tudtam, hogyan kell ezekből kijönni. Nem kerestem sosem eleget, utaztunk azért, rengeteg csodás élmény, kulturálódás stb. is
összekötött Anyukámmal, de közben ő is folyton szenvedett a pénztelenségtől (az épp-hogy-kijövünk szürkeségéből), kitörni vágyott egy színesebb világba, én megadhattam volna azt. De nem ment, magamnak sem, én sem voltam boldog igazán, ő sem. Őt sem tettem azzá. Pedig fiatalon, energikusan... mi mindenre képes az ember! De én nem voltam. Elkövettem folyton ugyanazokat a hibákat. Anyukám egy gondtalanabb, színesebb életre vágyott és én nem tudtam megadni neki.
És ez lett a vége - oka? vagy részben oka? - hogy egy elhagyott temetőben leljek rá a testére, melyet egy téli ködös délután eldobott, talán rólunk megfeledkezve, magától. Én találtam rá.
Fáj. Fáj, gyötör a hiánya, az ölelése, a beszélgetések. Ez természetes. Tudom, enyhül majd. De az el nem mondott dolgok, az az elhárított beszélgetés, a többi beszélgetés hiánya, az elkésés gyötör. Félek, én öltem meg - nagyon-nagyon közvetetten. Ha másképp van, boldog, gondtalan, vagy gondtalanabb, mint most volt, nem így végzi. Elkéstem, pedig karácsonykor meg akartam mondani, végre rátaláltam magamra, céljaimra, boldog vagyok. 41 évesen, 1 év leforgása alatt
önálló lettem, férfi-gondot úgy véltem már, jól megoldom, kis bérelt lakásom és a munkám sikere önbizalmat ad, és már végre felnőttem. És most jobban gondját viselem Anyukámnak, mert elfogott az érzés, hogy most én jövök... annyit gondozott, törődött velem és olyan szépen felnevelt, most majd én okozok neki mennyi-de még mennyi örömet!!
Ezt nem mondtam el, de szilveszterkor is ráért volna. Azt hittem. Elkéstem vele. Nem várt meg, miután évtizedekig csak rám várt.
Kérem, ha tudnak, válaszoljanak nekem, nem tudom, mit pontosan, de meg szeretnék valamit érteni - magamról, Anyukámról, a helyzetről, a viszonyunkról. Nyilván a lélek enyhülni akar, muszáj neki, mert ez így őrjítő. Köszönöm!
Megrendelem
