Segítségre van szükségem, úgy érzem! 29éves nő vagyok, van két gyönyörű gyermekem, ahogy a nagykönyvben meg van írva, egy fiú, egy lány. A fiam apukájával megromlott a kapcsolatom, mikor 2 éves volt a fiam, szét is mentünk, utána egyik rossz kapcsolatból a másikba keveredtem. Most viszont, amikor 2 és fél évvel ezelőtt megismerkedtem a kislányom apukájával, tudtam, hogy ő az igazi, minden szép és jó volt. Hatalmas szerelem volt, és ezért amikor terhes lettem, nem is volt kérdés, hogy megtartjuk-e, mert tudtuk, szerelembaba lesz. Aztán a terhesség elején történt egy tragédia, meghalt az apósom. A párom nagyon kikészült, amit nem is csodálok, én is rosszul éreztem magam. A párom onnantól kezdve megváltozott. Mindig fontos volt neki a család, de onnantól az anyukája, a testvére és az egyik nagybátyja lett neki a legfontosabb, valahogy úgy éreztem, hogy engem kizár ebből a családi szeretetből, pedig én úgy gondoltam, hogy most már én is, a fiam is és a pocakomban fejlődő kislányunk is a családjához tartozunk. Nekem nagyon rosszul esett, hogy ők fontosabbak neki, mint mi, legalábbis én így éreztem. Úgy gondolom, hogy én onnantól kezdve depressziós lettem. Nem éreztem már boldognak magam mellette, és mindenkiben csak a rosszat kezdtem el látni, főleg a családjában. Gondolom, ez azért volt,  mert úgy éreztem, hogy neki ők a fontosabbak, és ezáltal azt éreztem, hogy elveszik tőlem a páromat, a lányom apukáját.

Aztán megszületett a kislányunk, nagyon boldogok voltunk, de körübelül 2 hónapra a szülés után még rosszabb lett, kiborulásaim és hangulatingadozásaim lettek nagyon durván. Lehetne még írni az életünkről, de röviden a lényeg, hogy a párom imádja a lányát és a fiammal is nagyon jól bánik, jobban, mint az igazi édesapja. Ő egy kedves, normális férfi, aki mindent megteremt nekünk - nekem még nem volt ilyen férfi az életemben, és nagyon félek, hogy elveszitem, amiért állandóan féltékenykedek és a családját szidom. Én nem akarom, de úgy érzem, neki ők fontosabbak.

Mindenki mondja körülöttem, hogy milyen rendes meg minden, és hogy ne csináljam ezt, és hogy valami nem stimmel velem, én mindig egy mosolygós, kedves, aranyos lány voltam, most pedig egy kedvetlen, boldogtalan nő, aki mindenben és mindenkiben a rosszat látja. Úgy érzem, elmarok magam mellől mindenkit, pedig van egy 10 hónapos csoda és egy nagyobb is, és nekem kéne a világ legboldogabb emberének lennem!! Miért nem tudok boldog lenni és újra a szépet és a jót látni az emberekben???? Menjek el pszichológushoz, hátha a beszélgetések segítenek rájönni, mi a baj, és akkor tudunk változtatni??  Egy elkeseredett nő, aki nem találja önmagát...

Kedves Hölgyem!

Gyakran leírom, hogy egy párkapcsolati problémát rendkívül nehéz – szinte lehetetlen vállalkozás – helyesen megítélni mindössze egy levél, és kizárólag az egyik fél nézőpontja szerint. Ilyenkor rendszerint arra törekszem, hogy megpróbáljam mindkét fél hátterét látni, noha legtöbbször nem juthatok tovább puszta feltételezéseknél. Úgy is mondhatnám, nem hiszek abban, hogy az egyik a jó, míg a másik a rossz, ami oda is vezethet, hogy a levélíró úgy érzi, nem kapja meg tőlem azt a támogatást, amit elkeseredettségében vagy indulatában elvárna.

Nézzük, mi állhat az Önök kapcsolatának hátterében. Azt írja, amikor a párja édesapja elhunyt, hirtelen úgy érezte, a rokonai sokkal fontosabbak neki, mint Ön, a kisfia és a leendő közös gyermekük. Ha azt tapasztalta, hogy a párjától a rokonok iránt tanúsított érzelmi odafordulás hirtelen vált intenzívvé, de az idő múlásával arányosan enyhült, akkor nincs miért aggódnia. Természetes, hogy egy hozzátartozó halálakor igyekszünk támaszt nyújtani családtagjaink számára, ami mások számára úgy tűnhet, hogy az illető érzelmileg többet törődik velük, esetleg több időt tölt a társaságukban. Ennek a mélységét akkor érthetnénk meg jobban, ha ismernénk a párja szüleihez, családjához való viszonyának természetét. Talán úgy érezte, ideiglenesen át kell vennie a családfő szerepét. Ez nem azt jelenti, hogy – ahogy Ön fogalmaz – másokat „kizár a családi szeretetből”, hanem azt, hogy hirtelen olyan szerepben találja magát, amit eddig nem ő töltött be. Ekkor nem a szeretet „mennyisége” változik meg, hanem a kapcsolatok rendszere.

Idáig a párjáról, most essen szó Önről. Érdemes eltűnődni azon, hogy amikor a párja édesapja meghalt, és Ön úgy érezte, elhanyagolják, milyen érzelmeket élt át. Fel tudja idézni? Volt Önben harag? Ha igen, tulajdonképpen ki iránt? Esetleg félelem? Tartott attól, hogy megismétlődik egy korábbi jelenet? Félt attól, hogy újra szembesülnie kell az elhagyatottság, az értéktelenség érzésévell, amelyet korábban – akár párkapcsolatai, akár családja révén – átélt?

Kérdeznék mást is. Azt írja, mind a gyermekei, mind a párja álomba illők. Szépek, egészségesek, szeretetben élnek. Minden úgy történik, ahogy Ön korábban elképzelte? Foggal-körömmel ragaszkodik ehhez a családi idillhez? Mit érezne, ha elképzeli, hogy valami megváltozik?

Véleményem szerint ezek fontos kérdések ahhoz, hogy megismerjük az Ön családhoz, párkapcsolathoz és önmagához fűződő képét, vélekedését. Természetesen, ha a párja is szóhoz jutna, ezeket tőle is megkérdezném.

A magam részéről támogatandó ötletnek tartom a szakemberrel történő konzultációt. Ez nem azt jelenti, hogy valamilyen betegségre, mentális problémára kell gyanakodni, hanem fel kell tárni az érzelmek, elképzelések természetét és eredetét.

Üdvözlettel:
Herceg Attila