23 éves lány vagyok, közel egy éve dolgozom, és nagyon szeretem a munkám. Eddig soha nem volt párkapcsolatom, vallásos családban nőttem fel, anyukám egyedül nevelt. Fél éve kezdődött el az első ilyen jellegű viszonyom a főnökömmel, aki 25 évvel idősebb, és családja van. Az elején tisztázta, hogy semmi komolyat nem akar, mert szereti a feleségét, mégis egyre több utalást tett arra, hogy kezd szerelmes lenni. Aztán kezdődtek a munkahelyi problémák, stressz, és szépen elhidegültünk egymástól, már nem érdekeltem, stb... ezt pedig nagyon rosszul viseltem, mert időközben elkezdtem hozzá kötődni. Azóta megállás nélkül sírok, és arra döbbentem rá, hogy eddigi életemben az izgalmat ez a fél év jelentette. Tudtam, hogy egyszer vége lesz, de reméltem, hogy nem ilyen fájdalmasan. Most küzdök a magánnyal, és azzal a gondolattal, hogy talán soha nem lesz senkim. Nehéz elengednem, mert egy helyen dolgozunk. Viszont úgy érzem, belepusztulok, mikor a feleségével látom nevetgélni vagy összebújni. Elmondhatatlanul gyűlölöm néha. Őt is, a feleségét is. Tudom, hogy az én hibám az egész, és az igazi áldozat nem én vagyok, hanem a feleség, akit 20 éven keresztül fűvel-fával csaltak. Az önérzetem a nullával egyenlő, és úgy érzem, minden kilátástalan. Érdemes lenne esetleg szakember segítségét kérnem egy ilyen helyzetben?
Válaszát előre is köszönöm.

Kedves Fiatal Hölgy!

Csodás dolog, hogy szerető, biztonságos család hátterén felnevelkedve, éppen idejében, fiatal felnőttként munkába állt, és örömmel is végzi azt. Máris elmondhat magáról sok mindent, amit a kortársai közül manapság messze nem mindenki! Hiszen az Ön korában ez a fajta harmonikus leválás, szépen kimunkált önállósodás manapság egyre kevésbé jellemző. Ennek bátran örülhet, és méltán lehet elégedett magával!

Ugyanakkor életének vannak olyan meghatározó körülményei, amelyek hatásával bizony számolni kell, és a szembenézés elkerülhetetlen: az apai jelenlét hiánya. Egy kislány személyiségfejlődésében, majd a belőle felnőtté váló nő párválasztásában döntő jelentősége van az első férfikapcsolatnak, amely az apafigurával (nem feltétlenül édesapával) alakul ki. Ebben az édesanya, bármennyire igyekszik is, nem tud teljes mértékben segíteni. A főnökével kialakított viszony számomra egyértelműen az apa, az apával megélhető kapcsolódás iránti vágyát mutatja – hiszen van mit pótolnia! Félre ne értsen: nem bagatellizálom el az Önben lezajló heves érzelmi vihart. Ennyivel nem is lehet félresöpörni, pont ellenkezőleg: ez a szerelem egy jelzés arra, hogy ezzel a témával foglalkoznia kell, az apaképpel és férfiképpel kapcsolatos belső munkára van szükség.

Az érzései (a szerelme és a gyűlölete is) igaziak és tiszták. De ahhoz, hogy boldog, érett párkapcsolatot alakíthasson majd ki egy Önhöz illő férfival, tisztábban kell látnia, hogy mi tartozik a múlthoz (az Önben élő Kislány tiszta szerelme az apa iránt, a konkurens „anya” gyűlölete...), mi az, amit abból el kell gyászolnia és engednie – és milyen érzelmi viszonyulás segíti majd egy felnőtt párkapcsolatban egy férfival.

Arra bátorítom, hogy keressen fel egy pszichológus szakembert, aki ezen az úton elkíséri és segíti Önt. Semmi sincs veszve! Vegye csak számba, mennyi erőforrása van – használja őket! A terápiás, illetve önismereti folyamat ebben is segíteni fogja. Sok kitartást és örömet hozzá!

Üdvözlettel

Simon Sarolta