Tisztelt Kiss Kinga, a problémám az, hogy a 2 és fél éves kisfiam túlzottan anyás. Persze ez valamilyen szinten természetes, hiszen szinte állandóan velem van. Igyekszem őt vinni máshová is, járunk a nagyszülőkhöz, nagynénikhez, olykor-olykor más társaságokba is, heti több alkalommal van tehát egyéb közeli rokonai között is, akiket születése óta gyakran lát és szeret. Minden rendben is van, csak én legyek ott. Korábban még megérttettem vele, ha időnként, kb.2-3 havonta egyszer elmentünk a férjemmel egy nagyobb bevásárlásra. Elmagyaráztam neki, hogy boltba megyünk, hozunk neki ruhát és játékot. Mostanában azonban kezd annyira eldurvulni a helyzet, hogy senki mással nem hajlandó csinálni semmit, bármily csábító is legyen a program. Az elmúlt két hónapban két alkalom is volt, amikor rábíztam volna a nagyszülőúkre ill.nagynénjére, és mindkét eset úgy végződött, hogy vissza kellett rohannom, mert ő kitartóan sírt, bömbölt és az égvilágon semmivel nem lehetett megvigasztalni, sőt, hozzászólni sem. Újabban az apjának sem enged semmit, nem öltöztetheti, nem pelenkázhatja, nem megy ki vele még az udvarra sem, ha én nem megyek. Mindent csak akkor tud élvezni, ha én is ott vagyok. Persze vannak ritka kivételek, de nagyon ritkák és olyankor is mindig szomorkás addig, amíg nem lát. Nem tudom, ez normális-e és főleg azt nem, hogy nekem mit kellene tennem ebben a helyzetben. Az elérhető rokonokhoz épp azért járunk rendszeresen, hogy ne csak velem legyen összezárva. Amikor csak lehet, megyünk,de pl.az én szüleim maguktól nem erőltetik, hogy kettesben lehessenek a fiammal. Nekik is az a kényelmes, ha ott is vagyunk, akkor is teljes mértékben én foglalkozzam vele. Kérni nem fogom őket, mert mindig fáradtak meg nincs kedvük. De ez a helyzet meg engem is kikészít. Jelenleg éppen lázas beteg is vagyok és a fiam nem volt hajlandó kimenni a férjemmel füvet nyírni az udvarra, mert én azt mondtam, hogy pihenni szeretnék. Nem tudom, mit tegyek, hogy mindketten jól járjunk. Állandóan rettegek, milyen sebeket ejtek a lelkén, de ez nem normális és félek attól, ha most ennyire ragaszkodik, mi lesz később? Magamat már teljes mértékben elfelejthetem, sosem pihenhetek már, még akkor sem, ha lenne, aki foglalkozzon vele? Ráadásul közeleg az ovi, oda is járunk időnként, hogy "szokja", de azon kívül, hogy fogja tudni, hol van az ovi, kik járnak oda körülbelül és milyen játékok vannak, úgy látom, nem sok haszna van a dolognak. Mármint hogy oda is járhatok majd vele 6 éves koráig, mert nem hajlandó majd ott maradni nélkülem? Talán még iskolába is beülhetek mellé a padba? Ön szerint milyen hibát követtem el?? Türelmetlenül várom és köszönöm szépen a válaszát.

Kedves Alexa!

Minden gyerek más és más tempóban válik képessé az anya távollétében is feloldódni, felszabadultan jól érezni magát, és a már önállóbb gyerekek is újra anyásabbá válhatnak átmenetileg.

Az nagyon jó, amivel próbálkoznak, hogy viszonylag sokszor vannak tágabb társas közegben, ahol kisfia tapasztalatokat szerezhet a sokszereplős helyzetekről is. Emellett azonban érdemes lenne egy konkrét személlyel felépíteni olyan kapcsolatot, ami elég terhelhető ahhoz, hogy átmenetileg kiválthassa az anyával való együttlétet. Érdemes lenne tehát a családból kiválasztani egy olyan személyt, akivel a kapcsolat azt mintázza majd kisfia számára, hogy anyán kívül más is képes őt megnyugtatni, megvigasztani, akinek a társaságában biztonságban érezheti magát. Először saját színtéren lehetne együtt játszani ezzel a személlyel, miközben Ön a háttérben mondjuk házimunkát végez – vagyis elérhető közelségben van, de nem kapcsoldik be a játékba. Néhány ilyen alkalom után én – szigorúan bejelentve, és nem elszökve! – lelépnék egy rövid vásárlásra. Ha vannak fix napirendi pontok a napban, akkor könnyebb azokhoz kötni, mikorra ígérjük visszatértünket (ebédre itthon vagyok, stb.). Ebben a rászoktató fázisban a délutáni és éjszakai  alvást még nem hagynám másra, az maradjon anyás program, a köztes időben viszont lehet kicsit emelni a külön töltött időket. Fontos lenne még az óvoda előtt feltöltődni ilyen élményekkel, hogy ilyen értelemben ne az ovi legyen a tartós (ráadásul kötelező) különválás.

Sok sikert kívánok az önállósodáshoz!
Üdvözlettel – Kiss Kinga