Olyan problémánk van a lányunkkal, hogy szülés után hangulatváltozás, sírás, dühkitörés, túlzott higiénia a most már egyéves unokával. Nem enged semmi segítséget, csak ő nyúlhat a gyerek ételének készítésénél mindenhez, bármit megfog közben, minden alkalommal
fertőtlenítővel kezet mos. Ha engedi, csak kerten belül tologathatjuk a gyereket kocsiban stb,stb. Kérdés, hogyan bírjuk rá az orvosi segítségre, mert elhárítja a segítségünket, mert nem ismeri fel, hogy segítség kellene!! Egyedül az anyját engedi teljesen tiszta ruhában, hogy lefoglalja a gyereket, vagy engem /nagymama, nagypapa/ csak fertőtlenítő kézmosás után, csak - mi úgy hívjuk - játszóruhában foglalkozhatunk az unokával. Hogyan bírjuk rá az orvosi segitségre?

Kedves Nagypapa!

Kérdése egy nagy dilemmát vet fel: mikor és milyen mértékű konfliktust lehet felvállalni egy ilyen helyzetben. Ugyanis egy felnőtt személyt kényszerterápiára utalni manapság nemigen lehet, és hatékonysága sem lesz. Van olyan szint, amikor egy dühroham vagy ön- és közveszélyesség esetén mentőt lehet hívni, és pszichiátriai vagy krízisosztályra kerül valaki, de nagyon rövid távon lehet ott tartani bárkit is, és egy kisgyermek gondozása szempontjából nem is a legideálisabb. Ez a megoldás csak egy szélsőséges, végletes helyzetben működik. Valószínűleg nagyobb hatékonysága lenne annak, ha a lányához legközelebbi személy szép lassan, az ő tempójában megközelítené, és egy jól időzített pillanatban kimondaná, hogy “na ehhez te is és én is kevesek vagyunk, de egy pszichológus sokat segítene - aki nem mellesleg nem a bolond emberekkel foglalkozik.” Fontos, hogy azzal nem segítik, ha folyamatosan mondják, hogy ez nem jó, vagy túlzó. Intim, őszinte beszélgetések, megnyilvánulások viszont megnyithatják a tudatát, ha nyíltan kimondhatja, hogy valójában mitől retteg, milyen képek mozognak a fejében, milyen a hangulata, mit lát a jövőjéről, milyennek látja magát. Sanszos, hogy erre a szerepre nem a legközelebbi hozzátartozók lesznek a legalkalmasabbak, mert a bűntudat miatt még nehezebb felvállalnia ezeket az érzéseket.

A másik vonal a gyermekről szól. Ugyanis egy ilyen helyzetben felmerül a kérdés, hogy nincs-e veszélyeztetett helyzetben. Nem derült ki számomra, hogy édesapa jelen van-e, hogyan finomítanak más személyek a gyermeknevelésen. De a túlzó higiénia ha elzárással, túlzott korlátozással, vagy a dühroham a gyermeket veszélyeztető helyzettel járhat, akkor megtehetik, hogy - akár névtelenül - jelzik a gyermekjóléti szolgálat felé. Nekik kötelességük utánajárni ilyenkor, hogy valós-e a veszély, és ha igen, akkor mit lehet tenni. Elsődlegesen nem a gyermek családból való kiemelése a cél, hanem a családi működés segítése egy harmonikusabb felé. De mivel ott lebeg, hogy megtehetnek több mindent, így motiváltabb lesz a szülő a lépéseket követni, illetve kötelezhető terápiára. Ez a lehetőség viszont várhatóan erős indulatokat, konfliktusokat is szül a családon belül, főleg rövid távon, hogy a feljelentés honnan indult, és kihez köthető. Fontos a jó időzítés, és fontos mérlegelni, hogy valóban ez a legjobb megoldás-e, de ha elindul ezzel egy gyógyulási folyamat, akkor a jövőben lányuk is másképp fogja látni a szituációt.

Üdvözlettel

Standovár Sára