Kisfiam 2 és fél éves, babának is ingerkereső, nappal felszínes alvó volt. Az éjszakát viszont hamar átaludta már, napirendje korán kialakult. Könnyen, egyedül alszik el. Mivel kisebb súllyal született, de időre, kezdetben ülésbe húzáskor nem tartotta a fejét. Ezért 3-4 alkalommal gyógytornász foglalkozott vele. Hamar behozta a lemaradást, nem kúszott, csak mászott, 9 hónaposan felállt, 10 hónaposan elindult. Nagymozgása kifejezetten ügyes, idősebbeknél is ügyesebb, jól koordinált. Hónapok óta éjjelre-nappalra teljesen szobatiszta. Játszótéren semmi gond vele, szépen játszik társaival, keresi a kapcsolatot, figyeli a gyerekeket. Nem jár bölcsibe, ovit kezdi idén. Figyelme hosszabb időre leköthető mesével, gyurmázással, együtt játszással. (Szerintem) a beszédfejlődése megkésett, a szavak első vagy első kettő szótagját mondja csak, kívülállónak néha érthetetlenül. Nem tudom, hogy az alábbi viselkedési problémák életkori sajátosságnak, nevelési problémának tudhatóak-e be, kellene-e vele mélyebben, szakemberrel foglalkoznunk?
1. Extra mozgékony. Felpörgött. Aktívnak, elevennek mondott gyerekhez képest is, állandó mozgásban van.
2. Sokszor szófogadatlan, utcán sem igazán sétál mellettünk, elszaladgál.
3. Egyre többször dühös, dacos. Ha mérges lesz, csapkodja, rugdossa a mellette levő, vagy neki fájdalmat okozó tárgyakat. Nem tart sokáig a düh, de intenzív.
4. Lakásban, ha több ember veszi körül, rosszabb a viselkedése, mint nagy térben. Sokszor túl közvetlen, a gyerekeket meg akarja fogni, simogatni. Veszélyérzete nincs, vagy csak ritkán. Ugyanakkor a félelmek kezdenek kialakulni pl. mesében póktól, amit ki is mond “fé”=félek és odabújik.
Az állandó elszaladgálása miatt korlátozott, “elkerített” helyekre tudunk csak menni vele, szófogadatlansága pedig sok helyzetben kellemetlen. Segítő kéréseket ugyanakkor teljesít: szemetet kidobja a kukába, odahozza a poharat...

Kedves Mozgékony!

Részletes leírása alapján egy nagyon ügyes, jól fejlődő, érdeklődő kisfiút képzeltem magam elé. Bár beszéde tényleg egy kicsit megkésett, érdemes figyelemmel lenni felé, ám a közösségbe kerülését még megvárnám, hogy mennyire lendíti be, mennyire gyorsítja a természetes érdeklődése a fejlődést.

Amiket leírt, mind az adott életkorban jellemző “tünetek”. A mértéke, a kortársaihoz képesti intenzitása azonban nem derül ki. De azt érdemes tudni, hogy az óvoda kezdése körüli években a gyerekek egyre öntudatosabbak, egyre jobban megélik énjüket, akaratukat, és ezt gyakorolják is. Jár ez azzal, hogy dacolnak a felnőttekkel, illetve mindenféle korlátozással szemben. A kortársakra ugyanez az öntudatosság jellemző, így sok konfliktus várható, amelyben a düh, harag, akadályozottság miatti frusztráltság, feszültség és csalódottság, szomorúság jelenik meg. Ezeket még kontroll nélkül, egyszerűen és érthetően fejezik ki, többnyire mozgásban: ütnek, csapnak, kiabálnak, stb. És alapvetően a világ megismerése, az információ gyűjtése mozgáson alapul: ha leül néha mesét hallgatni, játszani, stb., akkor úgy sejtem, hogy mozgákonysága az életkori működés része.

Ettől függetlenül vannak praktikák, amikkel lehet reagálni ezekre a működésekre, hogy formálódjon a gyermek, és fejlődjön a frusztrációtűrése, vagy az érezelemkifejezése, türelme. Például a szófogadatlansága mögött sokszor az áll, hogy gyakorolja, mit tud egyedül megtenni, és csak azért is ellenáll, mert ezzel ő akar valamit. Amennyire lehet, nem érdemes belemenni ezekbe a harcokba. Ha megéli, hogy lehet döntése, hogy kompromisszumot lehet kötni, vagy alkudozásra nyitottak, akkor könnyebb elfogadtatni azokat az eseteket, amikor valamit tényleg muszáj megtennie: ami a testi épségét - vagy mások testi épségét - védi. A dobálás, ütögetés helyett alternatívát érdemes felajánlani, hogy ne csak a viselkedésének a gátlása, a düh elfojtása valósuljon meg, hanem az érzelemkifejezésnek egy elfogadottabb formája. Mivel a mozgáson keresztül él meg mindent, a dühöt is ezzel tudja kifejezni, levezetni. Pl.: labdát dobni és közben elmondani, mi bántja, vagy párnát megütni, stb.

Az eddig leírtak mellett a félelem megjelenése is teljesen időben történik: ahogy egyre önállóbb, egyre távolodik a szülőktől, közben ráeszmél, hogy mennyire kicsi ő, és mennyire félelmetes dolgok vesznek minket körül. Bár ennek reális alapja is van, inkább bátorítani érdemes, és biztonságot nyújtani neki, mikor azt igényli, hogy ne gátlásokkal és félelmekkel közeledjen a világ felé.

A beszédfejlődésre - ahogy már korábban írtam -, érdemes figyelni, mert 2-2,5 éves kor körül már sokan mondatokban beszélnek, ám még nem feltétlenül jelent nagy lemaradást, főleg egy fiúnál. A közösségbe kerülve várjanak egy kicsit, figyeljék, hogy mennyire változik, majd az intézményben levő szakemberektől nyugodtan kérjenek véleményt, hogy kell-e elindulni valamilyen gyógypedagógiai-logopédiai fejlesztés irányába.

Üdvözlettel

Standovár Sára