Párom nyolc éve elvált. Van két gyermeke, akiket az édesanyjuk nevel élettársával. Hozzánk kéthetente hétvégén jönnek a gyerekek, illetve tanszünetekben. A gyerekek elmondása alapján jól megvannak otthon, nincs semmi gond. A 11 éves nagylányon azonban mégis azt vettük észre, hogy amikor itt vannak, édesapját is és engem is egész nap csak ölelget, puszilgat. Ha az én szüleimhez megyünk velük vagy párom édesapjához, ugyanez a helyzet. Mindenkit puszilgat, ölelget, mindenkihez bújik. Pár éve ez még nem volt feltűnő, azonban most egy kicsit aggódni kezdtünk. Úgy gondoljuk, hogy a abban a korban van, amikor a többieknek inkább már az is "ciki" ha valamelyik szülő megpuszilja, nemhogy még ő adjon.
Kérdésünk az lenne, hogy ez egy elvált szülők gyermekénél természetes vagy valami más állhat annak hátterében, hogy ennyire igényli a babusgatást?
Válaszát előre is köszönjük!

Kedves Levélíró!

Nem tudom biztosan megmondani, hogy ez miből jöhet – legkevésbé azt, hogy köze van-e az „elváltsághoz”.

Az egyetlen gondolatom nekem is a kiskamasz korhoz kapcsolódik. Ha egy gyermek közeledik a kamaszkorhoz, amikor természetesen távolságot vesz a felnőttektől, előtte lehetséges egy olyan lelki folyamat, amikor érzi a változást, de ragaszkodna a kislánysághoz, és ez regresszív viselkedést eredményez. Ugyanakkor elképzelhető, hogy valamiért felerősödött benne egyfajta félelem a felnőttek elvesztésétől. Ez gyakran azzal a korszakkal függ össze, amikor a gyerekek először szembesülnek azzal, hogy születünk és meghalunk. Ez életeseményektől függően mindenkinél más-más korban jelentkezik.

Próbáljanak meg beszélgetni vele, hogy mit jelent neki ez a ragaszkodás. Nem faggatózóan, hanem mindenképpen elfogadóan. Jelezve az is finoman, hogy ez Önökben milyen érzést kelt.

Hátha megnyílik, és elmondja, mit is érez, van-e valami gondja.

Üdvözlettel: Majoros Andrea