Unokám két és fél éves. Értelmes, szépen fejlődő gyermek. Gyakran olyan érzésem van, hogy tudatosan tesz bántó dolgokat is, ami ellen a szülők küzdenek. Elmagyarázzák neki, mit miért nem szabad tenni és miért rossz annak, akit bánt. Születése óta hetente kétszer megyek hozzájuk - nem egy városban élünk -, mert délután otthon van és kisegítem a helyileg ott élő nagyszülőket. A "munka dandárja" nyilván az övéké, ezért belátom, hogy az anyai nagymamához jobban ragaszkodik. Legutóbb - talán másodszor - mondta, hogy nem szeretlek. Erre én azt mondtam, hogy most nagyon megbántottál. A válasz: Tudom, hogy megbántottalak. Szíven döfött. Valóban tudja? Az anyai nagyapa  és az édesapja is kapott már ilyet. Lehet, hogy én vagyok szuperérzékeny, hiszen nagyon szeretem, és vártam, hogy megszülessen. Baba kora óta játszom vele, mondókázunk, imitált helyzetekben gyakoroljuk a szerepjátékot stb. Lépjek túl rajta? Bőgjem ki magam jó alaposan? Várjam meg, hogy valóban felérje ésszel, fájdalmat okoz? Bízzak benne, hogy csak a határait próbálgatja?

Kedves Nagymama!

Nem, nem tudja, hogy ezzel mit okoz. Egy két és fél éves nem képes olyan komplex módon beleképzelni magát a másik helyzetébe, hogy tudja, mit okozott egy mondatával. Képesek már szempontot váltani, de az Ön által vázolt folyamat még messze van. Gondoljunk csak bele, hogy milyen komplex az a folyamat, aminek az a vége, hogy elképzelem,  a másikban mit váltott ki az, amit mondtam/tettem. Ebben a folyamatban segítség, ha visszajeleznek a gyermeknek, hogy amit mond, az bántó. De hogy egy két és fél éves gyerek megjegyzése alapos bőgést kéne hogy okozzon egy felnőtt embernél, kissé túlzó.

Igen, a határait, a kapcsolatait próbálgatja. Ha nem kap nagyobb figyelmet az ilyen megnyilvánulás, mint egy reális visszajelzés, előbb-utóbb nem fogja csinálni. Másrészt pedig tényleg el fogja tudni képzelni, hogy mit okoz ezzel, és már csak azért sem fogja csinálni. Sok olyan megjegyzése lesz még a gyereknek (gondolom, a saját gyerekének is volt), amit ha komolyan veszünk, tényleg bántó, de ezeket meg kell tanulni a helyükön kezelni. A felnőtt kell, hogy erős maradjon a felnőtt-gyermek kapcsolatban, aminek része, hogy a felnőtt az okosabb, és ő tudja, mi az, ami reális, és mi az, ami nem. Ahogy nem vesszük komolyan az ötéves gyereknek azt a megjegyzését, hogy anya férje leszek, ha apa meghal, úgy a két és fél évest is megfelelően vesszük komolyan, amikor elmondja, hogy kit szeret, és kit nem.

Egyébként, ha belegondolunk, hány felnőtt van, aki képtelen erre a szempontváltásra, akkor egy gyerektől ezt még kevésbé várjuk...

Üdvözlettel,

Kovács Réka