Az alábbi kéréssel fordulok Önhöz: Két megoldatlan problémám van (vélhetően több is, de ezek a legégetőbbek, úgy érzem), amelyekkel nem tudok mit kezdeni, ebben kérném a segítségét. 37 éves nő vagyok, aki nagyon szeretné megtalálni a társát. Házas soha nem voltam, de olyan kapcsolatom sem volt, amelyben éreztem volna, hogy szeretnek. Ami a családi hátteret illeti, a következő a helyzet: nagyon-nagyon ingerszegény és szeretet nélküli családi környezetben nőttem fel. Olyan szülőkkel és nagyszülőkkel, nagybácsikkal, nagynénikkel és testvérrel, akik legjellemzőbb tulajdonságai: a gyűlölet, az irigység, a rossz szándék. Önmagukhoz, egymáshoz és a legközelebbi hozzátartozóikhoz sem tudnak másképpen viszonyulni. Testi-lelki terrorban, elutasító, sőt kirekesztő, nagyon sokszor megalázó bánásmódban részesültem. Kilógok a sorból: másképpen gondolkodom és érzek, mint ők. 34 éves koromban költöztem el otthonról, azaz 3 éve. Tudom, hogy túl későn, de ha 18 évesen teszem, az is túl késő lett volna. Egyszerűen nem sikerült. Bárhogy is próbálkoztam új életet kezdeni, nem ment. (Megjegyzem: egész odáig tanultam és dolgoztam, sokszor egyszerre, igen aktív és mozgalmas életet éltem, csak a „kitörés” abból a környezetből okozott problémát). Rengeteg pozitív változáson mentem keresztül az elköltözésem óta, önmagában csak a környezetváltozástól. Most tudatosul azonban bennem egy jó csomó megoldatlan konfliktus. A legnyomasztóbbnak a magányt, a társtalanságot érzem, az építő emberi kapcsolatok hiányát. A korábbi években megvoltam enélkül is, hiszen jól lefoglaltam magam. Most is aktív vagyok, viszont úgy érzem, – és nemcsak az életkorom miatt – hogy ez már kevés. Amit nem tudok megoldani, az a kapcsolataimban ismétlődő probléma. Felismerem én ezekben a családi/szülői mintát, a családi játszmákat, viszont nem tudom a helyén kezelni a problémákat. A legutóbbi három kapcsolatom, vagyis úgy az elmúlt 5 év érdekes ebből a szempontból. Az első esetben nagyon nehezen, inkább későn tudatosult bennem, hogy az illető a szüleimhez nagyon hasonló jellemvonásokkal rendelkezik és hasonlóan bánik, viselkedik velem. A következő kapcsolatomban ezt nagyon gyorsan, kb. egy hónap „együttlét” után felismertem. A jelenlegiben is elég volt ehhez nagyjából ennyi idő. Az előző kettőben el is hagytak, meg nem is (ahogy szerettek is, meg nem is), és aztán mégis az én kezembe adták – gyáva módon – a döntést, én pedig mindkettőjüknek nemet mondtam. A jelenlegi kapcsolat még tart. Mivel megtorpantam és átgondoltam azt a lehetőséget, hogy mi van, ha nem otthagyni kell csapot-papot sértődötten, vagy mert kiprovokálják, hanem általa kell megtanulni ezt-azt. Úgy vélem, hogy ezért kapom újra és újra a nagyon hasonló partnereket. A partnerrel kapcsolatban a legkirívóbb példákat és a leggyakrabban ismétlődő helyzeteket írom le: legfőképpen elutasító, kirekeszt a saját kapcsolatunkból. Mindig magányosnak érzem magam mellette. A jelenlegi olyan mértékig zárkózott és kimért, hogy szó szerint nem érhetek hozzá, mert bárhol simogatom, az őt idegesíti. Sőt, odáig fajult, hogy mikor este megérkezem, ki se jön, nem is köszön, mintha ott sem lenne. Ha együtt vagyunk, akkor is kimért, pl. a testi kontaktus tekintetében: én igénylem a simogatást, a puszit, a bújást, amit szinte folyamatosan elutasít. A beszélgetésről nem beszélve: értékrend, elvek, gondolkodás terén fényévekre vagyunk egymástól. Ő szinte lehord engem azért, ha másképpen gondolok valamit, mint ő. Szó szerint felelősségre von. Pontosan úgy történik minden és úgy is érzem magam, mint otthon. Figyelmet és figyelmességet nem kapok, egyszer mentünk el közösen egy múzeumba, és még csak meg sem kérdezte, hogy meghívhat-e egy kávéra. Önzőnek és fukarnak gondolom őt. Mindenben és mindenkiben, bennem is a hibákat keresi, arra kíváncsi, hogy mit nem tudok, sokszor gúnyolódik. Pontosan úgy, ahogy a szüleim is. (Ezt nem szívesen mondom másoknak, mert eddig mindig engem köveztek meg érte, de a saját anyám sokszor még az ételt is sajnálja tőlem. Nekem a legnehezebb ezt tudomásul venni, de ez van…). Sokszor érzem, hogy nem tudják élvezni a társaságomat, hanem inkább azt keresik, miben lehetnék a hasznukra. Pl. takarítás, levelek legépelése stb. Ahogy mai napig is érzem, amikor havonta hazalátogatok, hogy anyámnak is mintha terhére lennék és próbálja a hasznot keresni abban, hogy egy hétvégét ki kell bírnia velem (jóformán csak a kutya miatt megyek haza, akit nagyon szeretek). Ilyen hasznos tevékenység részemről a kutyasétáltatás például és még sorolhatnám, ami alól ilyenkor ő mentesül. Nem azonosultam velük, teljesen más vagyok, mint ők, mindig is más voltam (gyerekkorom óta érzem, hogy nem fogadnak el). Azonban tisztában vagyok azzal, hogy vannak komoly hiányosságaim, amelyek a nem túl kedvező családi kapcsolatok eredményei: én magam sem tudok szeretni, mert egyszerűen nem volt kitől megtanulni. Néhány hete eldöntöttem, hogy másképpen csinálom, mint eddig: megpróbálok nem megsértődni kislány módjára minden apróságon, általában nem ösztönösen, hanem tudatosan cselekedni. Tisztelettel beszélni a másikkal, megtanulni elfogadni és inkább a szerethető tulajdonságait keresni. Ha ő szeretne elvonulni, akkor tiszteletben tartom (nem vagyok egy „csüngő” típus egyébként sem, van elég dolgom az életben, ami lefoglal). Sikerült is, a partnerem szóvá is tette, valamint ő is sokkal kedvesebb volt. Néhány napig… Gyökeres változásokat azonban nem tapasztaltam nála, ugyanúgy bezárkózik. Azt érzem, hogy nem kellek. Nem szeretnek. Nem vágynak a társaságomra, a közelségemre. A jelenlegi partneremet például az is zavarja, hogy – véleménye szerint - túl értelmesen beszélek. Számára sokszor úgy tűnik, mintha szakfolyóiratból idéznék… Otthon, a szülők és a testvér is kigúnyoltak, ha csak normálisan beszéltem. (Megjegyzem: ezt nem tudatosan teszem. Gondolom, természetesen fakad abból, hogy jelentős eltérés van a családtagok és közöttem iskolázottság tekintetében – ami mindig gondot jelentett. Ebben az esetben sem vettem észre, teljesen megdöbbentett, amit a partnerem mondott). A másik probléma: a testvér-háború. Lánytestvérem van, aki két évvel fiatalabb. Semmiben, még külsőre sem hasonlítunk egymásra. Mindig ellentét feszült közöttünk (most nagyon finoman fejeztem ki magam), amit az anyánk csak szított azzal, hogy az általa gyengébbnek vélt gyerekét mindig a pártfogásába vette. Ennek eredményeként – biztosan sejti – én lettem az az „elnyomott”, aki mindig bizonyítani akart, ebből következően egész más életutat jártunk be, én sikeres lettem, ő kevésbé (emiatti elkeseredettsége nagyon határozottan érezhető), ami tovább rontott a helyzeten. Meglátásom szerint ez a szerencsétlen helyzet mindkettőnkben nagyon mély nyomot hagyott. Amíg otthon laktunk, folyton provokált, állandó hatalmi játszmákat játszott, melyek elől én tudatosan elzárkóztam, de voltak pillanatok, amikor erőszakosan kitörtem, mert nem bírtam a nyomást. Ilyenkor visszafogta magát egy pár napig (még a torkát is megköszörülte, mielőtt hozzám szólt), de ez mindig csak átmeneti volt. A probléma azóta sem oldódott meg: egy évben egyszer-kétszer találkozunk, az év végi ünnepekkor mindig és minden ilyen alkalmat megragad… A viselkedése minősíthetetlen, sokszor én szégyellem magam miatta, és látom az anyámon is, hogy neki is nagyon kínos, de nem mer beavatkozni. Folyton próbál fölém kerekedni, a legocsmányabb kifejezés a legtalálóbb ezekre a helyzetekre: „csicskáztatás”. Sokszor mások előtt… Iszonyatosan megalázó! Én pedig azt érzem, hogy igen, sebezhető vagyok és bizonytalan ebben a helyzetben. Nem tudom magam megvédeni. Feltehetően ő is érzi ezt és ezért kap belém állandóan. Most szeptember van, de már előre félek a decembertől. Arra is gondoltam, hogy inkább nem megyek haza az ünnepekre, de egyrészt akkor azért is bántanának, másrészt azzal nem biztos, hogy megoldanám a problémát. Ezt a szerencsétlen játszma itt a munkahelyen ismétlődik a főnökömmel, aki nő és éppen egyidős a testvéremmel. Az otthonihoz hasonló botrányos dolgok történtek már eddig is, amelyek miatt rengeteg tüske van bennem és félek, hogy ameddig nem találok megoldást, nem fogok tudni munkahelyet sem váltani, ami viszont tervben van és nagyon fontos nekem. Nem szeretnék odáig jutni, hogy teljesen aláássák az önbecsülésem. Napi szinten kapok már dührohamokat attól a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, ami bennem felgyűlt már a fenti megoldatlan helyzet/ek miatt. Reggelente rendszeresen arra ébredek, hogy vagy a magány fáj, vagy az, hogy nem találom a helyem az életben és sokszor inkább nem szeretnék élni. Tudom, hogy ezek a dolgok összefüggnek egymással és akadályoznak. Hangsúlyozni szeretném: nem várok már a családomtól szeretetet, elfogadást és nem másokat akarok megváltoztatni. Szeretném megtanulni, hogyan válhatnék olyan személyiséggé, aki képes építő és valódi szereteten alapuló emberi kapcsolatokat kialakítani. Bízom válaszukban és segítségükben! Köszönettel: E.

Kedves E!

Nem ígérhetem, hogy levelére hasonló terjedelmű választ adok, de igyekszem a leglényegesebb dolgokat kiragadni és megvilágítani.

Igaza van abban, hogy a legtöbb gondolat, amit leírt, összefügg egymással. Nem csupán laikus eszmefuttatás, hanem bizonyított tény, hogy a családi mintáink lenyomatait képviseljük társkapcsolatainkban is, ugyanakkor szeretnék ebben egy kicsit továbbmenni.

Ön azt írja, hogy korábbi és jelenlegi kapcsolatában is visszatükröződik az elutasítottság, a "szeretetlenség"; majd később azt is leírja, hogy úgy érzi, bizonyos szempontból Ön is hasonlóan viselkedik. Értékelendő, hogy ezt felismerte és megpróbál ezen változtatni, de mindezek mellett úgy gondolom, érdemes feltenni azt a kérdést, mi motiválja abban, hogy megváltozzon?
Az, hogy (több) szeretetet kapjon? Az, hogy elkerülje a további konfliktusokat, esetleg egy újabb csalódást? Az, hogy megtartsa jelenlegi párját?
Amennyiben a fenti válaszlehetőségek közül valamelyik megegyezik az Ön indítékával, akkor az Ön motivációja valójában a függőségből fakad.

Kvázi paradoxonnak tűnik, de kutatási eredmények is igazolják, egy negatív megerősítés (büntetés, a szeretet megvonása, kihasználás) is képes gyakoribbá tenni egy cselekvést. Ha ezt a családi viszonyokra vonatkoztatva nézzük, akkor azt jelenti, hogy egy gyerek akkor is hajlandó ragaszkodni a családjához, ha a szülők/családtagok ridegek, elutasítóak. Mi több, pontosan ugyanígy képes kötődni a párjához, aki a szülőkhöz hasonló attitűdökkel rendelkezik.

Engedje meg, hogy eláruljam Önnek, mindez hol szúrt nekem szemet a levelében.

Azt írja, 3 éve elköltözött otthonról, de havonta hazautazik - a kutyája miatt. Számomra ez egy önmagával küzdő ember képét festi, aki bár harcol a családi fészekhez kapcsolódó negatív érzéseivel, mégis keres valami kapaszkodót, ami visszahúzza. Ezt minden valószínűség szerint Ön is látja, s éppen azért, hogy ne kelljen saját gyengeségét beismernie, vagy bárki előtt felfednie, megpróbál valamilyen racionális indokot keresni: "arra is gondoltam, hogy inkább nem megyek haza az ünnepekre, de (...) akkor azért is bántanának".
Ha jobban belegondol, valójában ez leplezi le a gyengeséget: belebújni a zsarolt szerepébe.

Ön felnőtt nő, már el tudja dönteni, milyen szerepet kíván alakítani - és meg is teszi. Megszokta az elnyomott, a terrorizált naiva jelmezét, s enged a függőségnek. Foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Igazság szerint a szerep pontos megnevezése nem az elnyomott, terrorizált, hanem az elnyomható, terrorizálható, ugyanis Ön az, aki újra és újra aláírja az erről szóló szerződést.

A másik, amire levelében felfigyeltem, az a félelem (amitől függővé teszi magát) folyamatos generálása. "Most szeptember van, de már előre félek a decembertől." Ebben a mondatban írja le legnyíltabban a félelmét.
"Félek, hogy ameddig nem találok megoldást, nem fogok tudni munkahelyet sem váltani." "Nem szeretnék odáig jutni, hogy teljesen aláássák az önbecsülésem." Itt már nem csak a konkrét félelem "invokálása" figyelhető meg, hanem a hozzá társuló kognitív sémák. Meglehetősen sok mondatában szerepel a "nem" - ezzel már előre blokkolja önmagát. Hogy miért teszi ezt? Azért, mert a zsarolható, terrorizálható naiva szerepével összeférhetetlen az, hogy sikeres legyen, hogy jó dolgok történjenek vele. Az sokkal inkább passzol hozzá, hogy az otthoni traumatikus élmények áttevődjenek és megismétlődjenek a párkapcsolatában, a munkahelyén, és így tovább.

"Napi szinten kapok már dührohamokat attól a fájdalomtól és a tehetetlenségtől, ami bennem felgyűlt már a fenti megoldatlan helyzet/ek miatt." Ugye Ön is látja, hogy nem a tehetetlenség váltja ki a dühöt, hanem egyszerűbb önmagamat tehetetlenné tenni, mint kibújni a jelmezből - pedig az már olyannyira szorít, hogy valósággal fojtogatja.

Ha Ön egy behaviorista vagy kognitív szemléletet képviselő terapeutával beszélgetne, valószínűleg azt hallaná, hogy olyan viselkedésformákat tanult meg, és/vagy olyan (Albert Ellis szavaival élve) irracionális alapfeltevéseket birtokol, amelyek ahelyett, hogy segítséget nyújtanának, hátráltatják Önt. Ezen maladaptív funkciók miatt érzi úgy, hogy megrekedt, és olyan spirálba került, amiben a korábbi traumatikus események újra megtörténnek.

"Tisztelettel beszélni a másikkal, megtanulni elfogadni és inkább a szerethető tulajdonságait keresni." Ezek csak akkor válnak igazi erénnyé, ha a hátterükben nem az a motívum áll, hogy hagyom magam elnyomni. A tiszteletet nem elég ok nélkül megadni, arra méltóvá is kell válni - mindkét fél, az adó és a vevő részéről is. "Megtanulni elfogadni" pedig azt jelenti, hogy torzítás nélkül, a maga egészében látom a másikat, ám erre azért vagyok képes, mert magamat is így látom. Az elfogadás alapja az (ön)ismeret.
Nem puszta véletlen, vagy falfirkász bölcsesség az, ami az egykori delphoi jósda bejáratán állt: "Ismerd meg önmagad!".

Azt tanácsolom, hogy ne legyen rest megismerni önmagát. Ha ezt megteszi, képes lesz átérezni a szerepe súlyát, megérteni, mi áll érzései, cselekedetei hátterében, s kész lesz arra, hogy valódi, Önt szolgáló változásokon menjen át.

Üdvözlettel:
Herceg Attila drs.