A történetem az elején kezdem, hogy minden tisztán érthető legyen. 20 éves egyetemista, önbizalomhiányos lány vagyok. Családi hátterem is elég rossz, apukám új élettársának a lakásában éltem 2016 tavaszától, ahol saját szobám igazából nem is nagyon volt. 2016 nyarán kezdtünk komolyabban alakulni jelenlegi párommal, ám én hiába kedveltem őt nagyon, mivel tudtam, hogy ősztől mindketten más városban folytatjuk majd tanulmányainkat, szinte az ország két végén. Ám Ő nem
adta fel. Azt mondta, mindenképp megér egy próbát, meg kell próbálnunk a távkapcsolatot. Hónapokig tartó küzdése után végül már én se bírtam tovább, teljesen beleszerettem. Eddigi létem legszebb évét töltöttem vele. Minden ember meglepődött egyébként ezen, mert önbizalomhiányom ellenére  engem a többség mindig rendkívül vonzónak tartott, s többször is mondták, hogy sokkal jobb férfit is találhattam volna nála. De engem ez nem érdekelt. Kéthetente hétvégén
találkoztunk, s nagyobb szünetekben (őszi, téli, tavaszi) pedig mindig végig együtt is laktunk. Mióta kapcsolatban voltunk, egyetlen egyszer sem aludtam "otthon". Minden tökéletes volt, mindent tudtunk egymásról,
közös hobbink volt, jóban voltam a barátaival, családjával stb... Mindezek miatt én sajnos abban a városban, ahol tanulmányaimat folytatom, nem igazán építettem ki kapcsolatokat, nincsenek igazán barátaim, mindig a párommal foglalkoztam, s hogy jöhessek vissza hozzá.
Így, hogy eljött a nyár, végre újra többet lehettünk együtt. Abban a városban, ahol ő tanul, van egy saját lakása, így nyárra "odaköltöztem" hozzá. Ám mivel közös szülővárosunkban vannak a régi barátaink, ezért ingáztunk, s minden hétnek kb. a felét a másik városban töltöttük. Szépen tekt az idő, soha nem voltam az életben olyan boldog, mint az elmúlt időkben, úgy éreztem, megtaláltam az igazit, aki minden negatív
tulajdonságommal együtt elfogad. Ám a napokban történt valami, ami mindent megváltoztatott. Egyik reggel, mikor a párom mikor még aludt, reggelizésem mellé bekapcsoltam a laptopot. Észrevettem, hogy bejelentkezve maradt a Facebookra. Valamiért megszólalt bennem a kisördög, és elkezdtem megnézni az üzeneteit. Tudni kell ugyanis, hogy én rendkívül féltékeny típus vagyok, csak ezt sose mutatom a külvilág felé. Sehol nem találtam semmi zavarót vagy rosszat, minden normálisnak tűnt. Azonban utána a legjobb barátjával folytatott üzenetek közt sokkolót találtam. A semmiből felhozta a párom, hogy nem tudja, hogyan vegye rá magát arra, hogy véget vessen annak, ami köztünk van, s hogy nehéz lesz
megtennie, mert engem szinte el kell költöztetni onnan. Nem hittem a saját szemeimnek!!! Sok mindenre számítottam, de erre nem. Egyszerűen semmi sem látszódik rajta, nem érzekelem, hogy probléma lenne vagy ne szeretne. És nem is mondtam neki semmit, várok.... pedig ezeket az üzeneteket már 10 napja beszélték, de azóta se történt semmi... tanácstalan és tehetetlen vagyok.
Én hihetetlenül szeretem őt! Ő a mindenem! A társam, a párom, a legjobb barátom. Nem tudom elképzelni nélküle az életem. Nincs is rajta kívül szinte senkim és semmim, csak a szülővárosomban 1-2 barátnőm. Mindjárt itt az ősz, az iskola, nem tudom, mihez fogok kezdenj magammal a tanulmányi városomban egyedül. Nem tudom, hogy ha kitesz a lakásából, erre az utolsó egy hónapra hova megyek. De a legroszabb, hogy nem tudom, miért?! Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy nem szeret! Érzem, sőt tudom, hogy szeret, ebben biztos vagyok! Lehet látni rajta, s azon, ahogy viselkedik velem.
Arra gondoltam, arra van-e esély, hogy amiért ő is fiatal még, 20 éves, akárcsak én, lehet hogy még "élni" akarna? Van olyanra esély, hogy azért nem dobott még ki, mert bizonytalan, mert valójában szeret engem, csak közben meg is ijedt a komoly kapcsolattól és szeretne végre kicsit bulizni is, "vadászni" megint stb? És eddig vajon miért nem lépett? Meddig várjak még? Tegyek-e valamit? És ha megtörténik, amitől a legjobban félek, mit tegyek? Félek, teljesen semmivé válok...

Kedves Hölgyem!

Az első komoly, felnőtt párkapcsolat képes nagyon "mélyre szaladni", erősen beépülni az életünkbe, sőt, személyiségünk részévé válik. Hiszen a szerelem első szakasza szimbiotikus, jól is esik a másikkal annyira egybeolvadni, hogy el se tudjuk képzelni nélküle az életet. Édes ez a kölcsönös függés, a biztonság (elvesztett? Mindig hiányolt...?) érzését adja.

Ugyanakkor sok riasztó, terhes érzés is kapcsolódhat ehhez a helyzethez, amikor a "rózsaszín köd" feloszlik: hiszen nagy felelősséget is jelent egy ilyen kapcsolat, gondoskodást, odafordulást, egyfajta önfeláldozást - elköteleződést igényel a résztvevőktől. A kapcsolatnak ezt a természetes alakulását, változását sokszor nagyon másképp éli meg a pár egyik és másik tagja, élettörténetüktől, személyiségüktől, egyéni élethelyzetüktől függően. Többnyire a férfi az, aki megijed az elköteleződés kihívásaitól, a nőt pedig az elhagyatás rémíti meg.

És mindkettejük álláspontjában van igazság. Úgyhogy megoldás csak az lehet, ha minél nyíltabban képesek egymásnak megmutatni szeretetük és kötődésük mellett félelmeiket, a párkapcsolattal (jelenleg) nem összeegyeztethető vágyaikat is. Hogy mit adnak szívesen a másiknak, és mit szeretnének tőle kapni - mennyiben képes és hajlandó a másik ezt elfogadni, illetve megadni? Az Ön esetében nem könnyíti meg a helyzetet, hogy ezt a párkapcsolatot kicsit menekülésként - így eszközként is használta. Lehet, hogy most érkezett el az ideje, hogy "tiszta vizet öntsön a pohárba", elsősorban a maga számára.

Túlságosan megterhelő egy másik ember számára, ha azt érezteti vele, hogy nélküle "semmivé lesz", hogy ő a "mindene". Egyetlen személy nem képes hosszú távon megadni mindazt, amit a rokonok, barátok, kollégák, kedves ismerősök, sporttársak - és legfőképpen saját maga adhatnak az Ön életéhez. Kapcsolati sérüléseinek feldolgozásában, erőforrásai mélyebb megismerésében, jobb kihasználásában segítséget adhat pszichológussal, és/vagy csoportban folytatott terápiás, ill. önismereti munka.

Üdvözlettel

Simon Sarolta