Barátaink kisfiának kisgyermekkora óta viselkedési problémái vannak. Jelenleg 6 éves.Kisfiamat (4 éves) többször lelökte a lépcsőn, vagy fojtogatta. Sosem mertem egyedül hagyni őket egy szobában. Óvodából, csoportos foglalkozásról is eltanácsolták ijesztő viselkedése miatt. Ha mi vigyáztunk rá, akkor is voltak dühkitörései, melyet miután a lehető legfinomabban tolmácsoltam édesanyjának, elutasító volt, állította, hogy nem mondok igazat. Az új óvodában is viselkedési problémákkal küzd, folyamatosan kiállítják a játékokból. Tegnap a kisfiú, mikor ismét a büntetését töltötte, többször ismételgette, hogy ő egy senki, őt csak gyűlölni lehet. Mikor rászóltam hogy ne mondjon butaságot, ez nem igaz, ő folytatta, hogy márpedig ez így van és a legjobb az lenne, ha
kikötöznék őt egy székre, fellőnék az űrbe és felrobbantanák. Mikor kérdeztem az óvónőket, hogy hallották-e, ők megerősítették, hogy sajnos mostanában ilyeneket és hasonlókat mond magáról. A szüleinek pedig számomra érthetetlen okból nem szóltak erről. Tanácstalan vagyok, hogy mit lehetne tenni az ügyben, mielőtt rosszabbra fordulna. A fiamat is nagyon féltem tőle. Összevont óvodai csoportba járnak. Szüleivel megromlott a viszonyom, mert megmondtam nekik, hogy az eddig történtek után féltem a fiam testi és lelki épségét. A szülők mintha nem akarnák látni a gondokat, csak a jó tulajdonságait emelik ki. Az óvodapedagógusok pedig nem szólnak, nem mernek konfrontálódni. Mit lehet tenni egy ilyen ügyben?

Kedves Kadin!

Nagyon nehéz helyzet ez, ahogy olvasom a levelet, szinte csapdában érzem magam én is. Hiszen ha a baráti párban ekkora ellenállás van a fiuk nehézségeivel kapcsolatban, akkor a hírek, tények hárításával próbálják a saját rossz érzéseiket csökkenteni. Így viszont egyedül maradnak a fiú problémájával, miközben a szülők feladata lenne a helyzetet kezelni.

Ha jól értem, három ponton van kapcsolódás ezzel a párral: Önök, a pedagógusok, és az Önök fia. Ha van erejük, lehet egy próbát tenni, hogy beszélnek a párral. Itt nagyon fontos lenne a nyugodt légkör és a támogató jelenlét. Tehát nem annak hangsúlyozása, hogy a kisfiú ezt és ezt csinálja, hanem azt kiemelni, hogy azt látják, nehéz neki, aggódnak érte. Tudom, hogy ez végtelenül nehéz, különösen annak fényében, hogy az Önök fiát bántja, de ha a vádlás, a kemény konfrontáció van előtérben, akkor ők még jobban behúzódnak a csigaházukba. Ennek eredményeként pedig az ő fiuk még magányosabbnak érzi magát ebben a helyzetben - ahogy azt az ő nyelvén meg is fogalmazza: ő egy senki. Tehát, ha sor kerül egy ilyen beszélgetésre, a vádasodás (mit csinált a gyerekünkkel) biztos, hogy hátráltatja a helyzetet. Érdemes az ő fiuk iránti aggódást, együttérzést hangsúlyozni, akár a fent említett fájdalmas megjegyzés (én egy senki vagyok) visszajelzésével.

Emellett azt gondolom, a pedagógusoknak történő visszajelzés is lehet hatásos. Fontos tudni nekik is, hogy a szülők nem tudják befogadni a fiuk problémáját, így az ő visszajelzésükön is múlhat, hogy alakul ennek a fiúnak a sorsa. Ha beszél velük, azt érdemes megemlíteni, hogy a szülők nem nyitottak az ilyen típusú információra, óvatosan jelezzenek.

Illetve fontos beszélni a saját fiukkal is. El lehet neki mondani, hogy sajnos az a fiú nem viselkedik kiszámíthatóan, így vigyázzon vele. Ha úgy érzi, kerülje el nyugodtan, nem kell mindenkivel barátkozni. Ugyanúgy, ahogy mi felnőttek is éberebbek vagyunk bizonyos ismerősök, kollégák társaságában, csak felnőttként - jó esetben - már nem a fizikai bántalmazástól kell tartanunk.

Sok sikert, és kitartást kívánok,

üdvözlettel,

Kovács Réka