Megpróbálom röviden, érthetően leírni a problémám! Párommal több éve vagyunk együtt, nagyon szeretjük egymást, úgy gondoltam a babám megszületéséig, hogy ő az az ember akivel életem végéig szeretnék élni. Mindenféle szempontból úgy gondoltam, tökéletes (megértő,
figyelmes, dolgos). Sajnos a terhességem alatt a családban haláleset következett be, amit próbáltam teljes mértékben elnyomni magamban, hogy a babának ne legyen nagyon baja. Ennek ellenére minden vele járó dolgot egyedül kellett intéznem. Babám megszületésekor a kórházban ahogy viselkedtek az emberrel, az megalázó volt. Semmit nem mutattak meg, de a csecsemősök lelkileg gyötörték az embert a szoptatással. A megörzőben tudomást sem vettek rólunk, ránk sem néztek, ott voltunk hagyva átázott takaróval. Szülés után egyből új lakásunkba kölzöztünk, első babásként még azt sem tudtam, hogy emeljem, öltöztessem a picit. A baba csak sírt, és a tudatlanság köztem és párom közt konfliktust szült. Egyáltalán nem kaptam figyelmet, kedvességet, legfőképp megértés kellett volna. Napi szinten veszekedések, nagyon csúnyán. Úgy érzem, éreztem, ő nem fogja fel, mennyi mindenen keresztülmentem és pihenésre, megértésre, támogatásra van szükségem. Anyasági 6 hetet se, jöttek haverok, rokonok és én nem feküdhettem. Azóta megromlott részemről a kapcsolat. Egyáltalán nem érzem magam boldognak, és ami a legszomorúbb és legfurcsább, nem tudok semminek örülni. Babánál sem érzem azt a boldogságot, amit kellene éreznem, hogy igen, itt van és egészséges. Páromat hibáztatom mindezekért a dolgokért, új környezet, nem tudok szoptatni, pedig rengeteg tejem volt, nem érzem azt, hogy úgy állt volna mellém, ahogy kell, és szüksége van egy nőnek szülés után.

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

Kedves Kismama!

Levelét olvasva az jutott eszembe, hogy nem véletlenül hívják ezt az időszakot normatív krízisek. Pszichológiai értelemben krízisről akkor beszélünk, amikor az életünk minden területe átértékelődik. Ilyenkor megváltozik a magunkhoz, testünkhöz, párunkhoz, szüleinkhez, barátainkhoz, munkánkhoz, stb. való viszonyunk. Ez elképzelhetetlenül nagy változás, önmagában is. Ha mindenközben veszteségélménnyel is szembesülnünk kell, különösen megrázó. Természetes, hogy ebben az időszakban fokozott figyelemre, odafordulásra, megértésre vágyik. Tudta-e ezt bármikor jelezni a párjának? Mondta-e neki, hogy mire vágyna, és mire nem? Ha igen, hogy reagált, lett-e következménye, változott-e valami. Ha nem, miért nem?  Sikerült-e arról beszélni, hogy a párja hogy éli meg ezt a krízist? Sokszor tapasztaljuk, hogy a férfiakat is mélyen érinti ez a hatalmas változás, de nekik még kevesebb eszközük van arra, hogy ezeket az érzéseket jól kezeljék, emiatt jönnek például a haverok, sok vendég, hogy elfedjen valamit, amit megfogalmazni is nehéz.

Csalódott a párjában, de ez nem kell, hogy azt jelentse, hogy mostantól vége mindennek. Próbáljanak meg őszintén, higgadtan beszélni a történtekről, remélhetőleg sikerül újra egymásra találni ebben az új életben is.

Üdvözlettel,

Kovács Réka