Két évvel a kisfiam születése után, egy műtétet követően egyik este rosszul lettem. Remegett mindenem, bizsergést éreztem a fejemben, kívülállónak éreztem magam a családomtól, és olyan érzés volt a hasamban, mint amikor izgulok. Nagyon megijedtem, elmentünk mindenféle kivizsgálásra, majd elmondták,hogy valószínűleg lelki oka van. A rosszullétek ismétlődtek (sötétedés után), így szedtem az orbáncfű tablettát és tavaszra jól lettem, több rosszullét nem volt. Télen néha éreztem mellkas-szorítást, hevesebb szívverést és az izgulás érzete a hasamban, de nagyon enyhén. Esténként orbáncfűteát ittam és így nem nagyon zavart. Eltelt azóta három év, és fél évvel ezelőtt ismét előjöttek a tünetek. Sajnos sokkal durvábban. A korábbi rosszullétekhez kapcsolódott az erős szédülés, a fülzúgás, és ezek már nem tíz percig tartottak, mint korábban, hanem 1-1,5 órán át is, és nemcsak este, hanem napközben is, munka közben is! De akkor fordultam segítségért, amikor megjelentek a kényszergondolatok is. Ekkor felkerestem egy pszichiátert, aki felírt egy gyógyszert a szorongásra, de ez nyugtató volt, én pedig alapvetően vidám, pörgős ember vagyok. Nem tudtam elviselni, hogy ilyen tompa legyek, így három hónap után abbahagytam. A kényszergondolatokkal megküzdöttem, tudom, hogy úgyse válik valóra vagy leírom vagy vicces dolgot képzelek belőle, így nem ijeszt meg, és nem váltja ki a szorongást. De még mindig nem vagyok igazán jól, bár sokkal jobban, mint a kezdetekkor. Úgy gondolom, ezt a hátteret muszáj ismernie ahoz, hogy válaszolni tudjon nekem. Boldog házaséletem van! Van egy csodás gyermekem és élvezem az életem minden percét (kivétel a rosszulléteket). Mindenki vidám, kedves embernek ismer. Bár néha túlaggódom a dolgokat (férjem szerint :-)). Az lenne a kérdésem, lehetséges-e, hogy a szorongásom attól alakult ki, hogy mindkét esetben a családi hátterem megingott (nehéz időszakon mentünk át miattam), és nagyon stresszes munkahelyem volt. Ezek önmagukban kiválthatták? És ami leginkább érdekel,hogy mire számíthatok? Már a szorongást is nagyon durvának érzem, hiszen nagyon szép életem van, de a kényszergondolatok borzasztóan megijesztettek. Lehet még ennél durvább is? Lehet ebből még elmebetegség is? Attól rettegek a legjobban, hogy olyan szintig fajulhat ez, hogy nem leszek képes gondoskodni a gyermekemről. Hiszen amikor munka közben jöttek a rosszulléteim, már dolgozni is alig bírtam! Minél jobban koncentráltam, annál jobban szédültem. Letettem ugye azt a gyógyszert, amit felírtak, és elhatároztam, hogy meggyógyulok! Olvastam utána sokat, hogy mit változtassak az életemen, pl. Bagdy Emőke - Hogyan legyünk boldogabbak. És sokkal jobban vagyok, de még néha érzem a szorongást nagyon enyhén és a kényszergondolatok is elő-előjönnek, bár már nem váltotta ki a szorongást. Meg lehet ebből valaha teljesen gyógyulni? A kényszergondolatok el fognak valaha múlni? Kell attól tartanom, hogy elmebeteg leszek? Válaszát előre is köszönöm!

Kedves Kérdező!

Azokat a problémákat, amikkel az olvasók megkeresnek, igyekszem rendkívül körültekintően, a lehető legtöbb irányból megközelíteni. Ennek egyik oka a tartózkodásom attól, hogy bárkit is „betegnek” ítéljek meg. Ez különösen indokolt olyan esetekben, amikor bizonyos diagnózisok szabadon repkednek az éterben, mindenféle megalapozott háttértudás nélkül.

Miért írtam le mindezt? Gyakori eset az, hogy valaki felkeresi az orvosát, különböző panaszokra hivatkozva, majd a kivizsgálás nem mutat semmilyen szervi okot, ezért azt a nem igazán megnyugtató választ kapja, hogy a tünetei lelki eredetűek. Véleményem szerint azért is rettegünk az ilyen helyzetektől, mert megszoktuk azt, hogy ha valami nincs rendben, akkor el kell menni az orvoshoz, aki megvizsgál, majd felír egy gyógyszert, amitől újra egészségesek leszünk.

Csakhogy a lelki problémák kezelése nem ilyen egyszerű. Ráadásul azt is szeretjük elmondani magunkról, hogy betegek vagyunk, ezzel ugyanis valamilyen formában védve érezzük magunkat. Az Ön esetében például előszeretettel alkalmazzák a „pánikbeteg” cédulát.

Jól ismerem az Ön helyzetét.

Első kérdésére válaszolva: igen, a tüneteket akár a családi háttér megingása is kiválthatja. Persze ezekkel a kijelentésekkel is óvatosan kell bánni, hiszen nem szabad elfelejteni, hogy az éremnek mindig két oldala van. Igaz az az oldala is, hogy a fizikai síkon manifesztálódó tünetek hátterében szinte bármilyen lelki trauma állhat. Ugyanakkor nem lehet mindig minden problémánkat egy-egy múltbeli megrázkódtatásra fogni, és ezzel kvázi lerázni a felelősséget önmagunkról.

Mire számíthat?

Egyben biztos vagyok: a gyógyszer nem jó út. Önmagában, és hosszú távon biztosan nem. Erre a problémára a legjobb megoldás a terápia, amit megelőzhet gyógyszeres kezelés, de a kettő együtt egyáltalán nem működik.

A tünetek, rosszullétek egy idő után tanult folyamattá válnak, és bizonyos helyzetekre adott reakcióként, maladaptív, tehát téves alkalmazkodási válaszként jelennek meg. A jó hír az, hogy ha egy folyamatot képesek vagyunk elsajátítani, akkor egy másik sem jelenthet gondot. A rosszullétek feloldását is meg tudjuk tanulni – a terápia éppen ehhez nyújt hathatós segítséget.

Amennyiben mindezt elfogadja és úgy dönt, hajlandó tenni önmagáért és azért, hogy visszanyerje testi-lelki békéjét, akkor felesleges azon aggódnia, hogy elmebeteggé válik, hogy képtelen lesz ellátni a gyermekét. Ugyanakkor az előbbi mondat megfordítva is igaz: ha képes megküzdeni ezekkel a gondolatokkal, máris elindult a gyógyulás útján, amit sosem látunk előre, nem tudjuk, milyen hosszú és rögös lesz, de minden út az első lépéssel indul.

Saját tapasztalatom, valamint a témához kapcsolódó szakirodalom is azt mondja, hogy amikor a rosszullétek, s a hozzájuk kapcsolódó bénító szorongás jelentkezik, csupán egyet tehetünk: megyünk tovább. Így testünk és pszichénk is hamarosan megtanulja azt, hogy az a „katasztrófa”, amitől rettegünk, sosem következik be – ennek köszönhetően a téves riasztások, a vaklármák csökkenni kezdenek.

Általában az elindulástól félünk a legjobban. Annak idején az egyik egyetemi professzor kitett egy cédulát a vizsgahelyiség ajtajára, amelyen ez állt: „Nem azért félünk, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert félünk.”

Ön már elindult. Az úton bármikor kérhet segítséget. Ne legyen rest megtenni!

Üdvözlettel:

Herceg Attila drs.