Egy olyan problémával fordulok Önhöz, hogy úgy érzem, képtelen vagyok a szerelemre. Évek óta magányos voltam, igaz, csak az utóbbi egy-két évben kezdtem jobban érezni ennek a súlyát, eddig nem zavart annyira. Szerencsére most kialakulóban van egy párkapcsolat, és bár kb. két hete járok a leányzóval, de valahogy azt érzem, hogy elhidegültem. Nem nagyon érzem még a szikrát, a bizsergést. Az első randin viszont volt pezsgés és vonzalom, de valahogy mostanra mintha alábbhagyott volna. Beszéltem vele arról, hogy nem kell, hogy mindig, mindennap randizzunk, mert szerintem az nem egészséges, és úgy hátha jobban beindulnának a dolgok, a vágy, hogy lássuk egymást. Ő viszont jobban várja a randikat, mint én, és nem tusdm, hogy mi az oka. Próbálok nem sietni, az is lehet, hogy nem ő az igazi, de az elején vonzó volt és most nem értem mi van velem. Volt köztünk szexuális kapcsolat is az elején amit tisztáztunk, mert utólag elmondtam neki hog y ez így nem helyes, hogy már az elején belépünk egymás privát szférájába. Sajnos én is félreérthető voltam és bár nem bántam meg, de ez még várhatott volna. Attól félek, annyira magányos vagyok, hogy hiába mondom, hogy szeretnék egy társat, mikor odajutok, meghátrálok egy picit, és félek, hogy nem talál meg a szerelem. Mit gondol, mi lehet a baj? Gátlásos lennék vagy csak nehezen állok át az egyedüllétből a párkapcsolati létbe? Mit javasol, mit tegyek? Persze tudom, hogy még friss a dolog köztünk, de szeretném érezni a vonzalmat, a vágyat hogy újra láthassam. Üdvözlettel,  Dávid

Kedves Dávid!

Ha elnagyolt körvonalakkal szeretnék képet festeni két embertípusról, akkor azt mondanám, hogy az egyik „várja, hogy a boldogság rátaláljon”, míg a másik „boldog”. A különbség nem abban rejlik, hogy az egyik beteljesült, míg a másik hiányállapot, hanem az aktivitásban és a passzivitásban.

Ha arra várok, hogy a boldogság rám találjon, akkor visszahúzódok a csigaházamba, tökéletesen inaktívvá teszem magam, s csodálkozva nézem, hogy a várva várt dolgok nem kopogtatnak be hozzám, sőt, mintha messziről elkerülnének. Ebben az esetben nem válok befogadóvá, hanem éppen ellenkezőleg, teljesen bezárom magam – érdektelenné és érdemtelenné teszem magam. Akkor viszont hogyan várhatom el, hogy bármi érdekes és érdemes az utamba kerüljön, ha el sem indulok az úton?

Ez a passzivitás sugárzik az alábbi mondatából is: „szeretném érezni a vonzalmat, a vágyat, hogy újra láthassam”. Bármilyen furcsán hangzik is, Ön dönti el azt, hogy érez-e vonzalmat, és hogy vágyik-e a másikra. Ezzel nem azt kívánom mondani, hogy az affekciók (érzelmek) és a kogníciók (a megismerésen alapuló tudás) azonosak, és minden különösebb felhajtás nélkül egy lapon említhetőek, hanem azt, hogy egyik sem rajtunk kívüli, egyik sem tőlünk független.

Persze, dönthet úgy is, hogy Ön magányos. Szíve joga. Ez esetben viszont ne csodálkozzon azon, ha a párkapcsolati próbálkozásai kudarcba fulladnak, vagy ha csalódások érik. Ez a sémát Ön alakítja ki.

Most látszólag ellent fogok mondani önmagamnak, de gondolja csak végig: Ön valóban passzív? Gondoljon bele, mennyi energiát kell abba fektetnie, hogy fenntartsa a magányossággal való azonosulását! Ez mégsem passzív folyamat, hanem rendkívül komoly erőforrásokat és folyamatos munkát igényel.

Dönthet úgy, hogy tovább építkezik, de hamarosan azt veszi észre, hogy ablak nélküli falakat húzott önmaga köré.

„Attól félek, annyira magányos vagyok, hogy hiába mondom, hogy szeretnék egy társat, mikor odajutok, meghátrálok egy picit és félek, hogy nem talál meg a szerelem.” 

Ön attól a magányosságtól fél, amit saját maga számára konstruált. Miért akar önmaga ellensége lenni? Gondolja végig a fenti mondatot! Érdemes, ugyanis rendkívül hűen tükrözi azt a folyamatot ami Önben zajlik, és azt a stratégiát, amit alkalmaz. Félek, szeretnék, félek, nem talál meg. Csupa passzivitás. Még a társra vágyás is passzívvá, félelem-telivé válik. Megbénítja saját magát. Gondosan ügyel arra, hogy még csak véletlenül se tudjon kibújni abból a jelmezből, amit saját magának varrt.

Donald Meichenbaum szavait idézve: „Nem kell a félelmet teljesen elzavarni, csak kézben tartani”. Próbáljon meg másként figyelni a félelmeire! Ne a stoptáblát, hanem a piros-sárga jelzőlámpát lássa bennük!

Szinte mindannyian az első lépéstől félünk. Pedig amikor reggel elindulunk a munkába, vagy ha hosszú útra indulunk, hogy meglátogassuk szeretteinket, még nem látjuk a megérkezés pillanatát, csak azokat a lépéseket, amelyek közvetlenül a lábunk, szemünk előtt vannak. Mégis vesszük a bátorságot és elindulunk.

Ön szerint melyik autóvezető fog nagyobb valószínűséggel balesetet okozni/szenvedni? Az, aki egy akadályt látva villámgyorsan mérlegel, gyorsít, és kikerüli azt, vagy az, aki hirtelen a fékre lép? Szerintem ez utóbbi veszélyesebb.

Döntsön, Ön melyik sofőr szeretne lenni?

Üdvözlettel:
Herceg Attila drs.