Nagyon szeretnék rájönni arra, hogyan szabadulhatnék fel végre, és lehetnék önmagam? A szüleim 2 éves koromban elváltak, apukám egy ideig foglalkozott velem, aztán tini koromtól már nem is beszélünk (néha egy-egy szót maximum félévente). A családi életünk utána nem volt túl fényes, van egy bátyám és anyukám következő férjétől született két testvérem. Amikor a szüleim elváltak, anyukám már együtt volt a jövendőbeli férjével, tehát ő lett a másik apukám. Úgy nőttem fel, hogy mindig nélkülöznöm kellett, mert én voltam a nagy már 3 évesen. Én engedtem mindig, és ez a mai napig is így van, mert még anyukámmal és a két kisebbik testvéremmel élek (akik mar tinédzserek).
Anyukám második férje szinte tönkretette az életünket, nagyon sok volt a balhé (szó szerint balhé) évekig otthon. Kb. 12 éves koromban kezdődhetett, hogy teljesen megromlott a kapcsolatuk, mert a férj nagyon mocskos dolgokat csinált... Mindegy is, a lényeg, hogy anyukámmal verekedtek, bántotta,
fojtogatta, sokszor én lökdöstem ki tiniként az ajtón a férfit, és még hasonlók. Mindennap úgy aludtam el, hogy azt kívántam, csak ne haljon meg senki… Anyukám öngyilkos akart lenni, de szerencsére nem jött össze neki.
Most már mindennek évek óta vége van, azóta már ki is békültek a volt férjével, persze csak jóban vannak, már másik élettársa van anyukámnak, szóval minden rendben van.  Ami fontos és rólam szól, hogy van egy barátom, de ő is sokszor mindent hibának talál, amit mondok, kiabál velem és sokszor lekezelően viselkedik, mintha hülye lennék. Veszekszik velem, de ez azért van, mert nagyon nehéz személyiség, emellett nagyon szeretjük egymást. Sokszor nemcsak velem ilyen, hanem a többi családtagjával is. De így persze hogy évek alatt lerombolta az önbizalmamat… és hiába mondom neki,  azt mondja, az én hibám, hogy nem viselkedek magabiztosan, akkor ő se így kezelne. A kérdésem az lenne, hogy vajon a barátom hibája, hogy nem tudok emberekkel őszintén beszélni, és kellemetlennek érzem, ha hosszan valakinek a szemébe kell nézni akár beszélgetés közben, vagy mindannak, ami történt velem kiskorom óta… nem merek önmagam lenni, ha társaságban vagyok,  kellemetlenül érzem magam, elröhögcsélek, de nem nagyon merek megszólalni és ez csak akkor van, ha ott van a barátom is. más társaságban elhülyéskedek, de viszont az őszintén beszélgetés sehol sem megy!!!!! Csak próbálok, de kellemetlen a másik szemébe nézni. emellett ha a barátom nélkül vagyok,  valamennyivel felszabadultabb vagyok, ha vele, mindig attól félek, hogy ő mit fog szólni, pedig már ezért is lecseszett, hogy ne gondoljam ezt. Lassan 4 éve leszünk együtt, hogy vetkőzzem le vele szemben a gátlásaimat, hogyan lehetek újra önmagam??  Bánt apukám, bánt, ami régen történt, de leginkább az bánt, hogy nem vagyok felszabadult és az szeretnék lenni, mint a többi velem egyidős ember. Nagyon kellemetlen, hogy elmegyek valahova a barátommal, és egy gyökérnek érzem magam a társaságban, kisebbrendűnek érzem magam... hogyan beszélgessek?? Kérlek, segits! (Nagyon nehéz elküldenem ezt a levelet, és már évek óta próbálok rájönni.)

Kedves Tulipán!

Ha egy párkapcsolatban sok a veszekedés, illetve egymás (vagy az egyik fél) hibáztatása, lekezelése, megalázása - ez egy rendkívül destruktív állapot, folyamat, aminek mindenképpen véget kell vetni! És nem szabad azzal takargatni a gondokat, vagy mentegetni a partnert, hogy "másokkal is ilyen", meg hogy "nehéz személyisége van"... ettől ugyanis semmi nem változik, sőt! Berögzül ez a megnyomorító, mindkét felet (!) boldogtalanná tévő helyzet.

Ugyanakkor azzal kapcsolatban kijózanítanám, hogy a társaságban tapasztalt hiányosságai a barátja hibájának tudhatók-e be: ne "használja" a fiút bűnbakként! Persze valószínűleg Önnek jó érzés valakihez tartozni, kötődni, ezáltal valamelyest a nehéz múltú családtól is függetlenedve - de azért az Ön viselkedését, megélését elsősorban nem ez a párkapcsolat határozza meg. Rossz működésével súlyosbítja ugyan az Önre eredetileg is jellemző önbizalomhiányt, visszahúzódást, de nem okolható érte, nem is érdemes ebbe az irányba menni.

Inkább azon lenne érdemes elkezdenie dolgozni, ami a párkapcsolati és a társas életben egyaránt megnehezíti a dolgát: hogy ki is Ön, hogy is van önmagával, az emberekkel, a világgal valójában. Mik a céljai, mik az értékei, mik az erőforrásai, mi mindent kell elengednie, feldolgoznia... Milyen lehetőségek állnak Ön előtt, és milyen támogatással tudná ezeket kiaknázni. Ezek feltárásához, saját válaszai megtalálásához egyéni vagy csoportos pszichoterápiás, önismereti folyamatban való részvételt javasolok!

Üdvözlettel

Simon Sarolta