A párom pánikos-szorongásos, tele félelemmel szinte mindentől, ami az életben történhet. A megélhetése biztosított, tehát dolgoznia nem kell. Az én félelmem pedig az, hogy lehetséges-e értelmes, jó életet élni olyannal, aki így be van zárkózva - ugyan mondja, hogy szeretne változtatni, de nyomát nem nagyon látom. Nincsenek közös programjaink kettesben, csak a baráti-haveri
körrel, de az minden este, kihagyhatatlanul. Szeretem, ő is szeret, viszont félek, hogy így el fog halni az én szeretetem. Jeleztem neki többször is, hogy szeretném, ha lennének kirándulásaink, elmennénk koncertre, színházba. Ezekre a válasz a persze, és a majd. Sokszor felmerül bennem, hogy nem egy szimpla lustaságról van-e szó, és ennek védelmére felállított betegségpajzsról. Velem szemben nem támaszt extra kéréseket, én végzem a munkám, ami a hobbim is, nem is tudnék nélküle meglenni. De szeretnék ÉLNI, együtt azzal az emberrel, akivel szeretjük egymást. talán más az elképzelésünk az 'élni'-ről. Nem tudom. Kiváncsi vagyok nagyon a véleményére.

Kedves Kérdező!

A pánikzavar – amennyiben agorafóbiával társul – jellemzően olyan magatartást eredményez, amelynek során az illető megpróbálja elkerülni azokat a helyzeteket, amelyeket fenyegetőnek érezhet. Ezért fordul elő, hogy számos páciens nem mer kimozdulni otthonról, vagy ha mégis, akkor számos kényszeres cselekedetet hajt végre (csak egy útvonalon hajlandó közlekedni, csak gyalog megy, stb.). Természetesen ilyen esetben sokat segíthet az, akit a pánikzavarral küszködő ember szeret, és megbízik benne.

Éppen ezért Ön is joggal gondolhatja azt, hogy a pánikzavarra utaló tünetekkel a férje sokkal inkább palástolni szeretne valamit. Az viszont rejtve marad, mi elől menekül. Ebben leginkább a párterápia nyújthat segítséget – illetve az őszinte beszélgetések. Esetleg azt is megpróbálhatja, hogy meglepetésszerűen tervez közös programot – befizet egy közös útra, esetleg látszólag szokásos rutinútjukra indulnak, ám máshol kötnek ki.

Üdvözlettel:
Herceg Attila