Nem tudom, hogyan tovább... Tavaly év végén úgy nézett ki, hogy végre azzal foglalkozhatok, amivel szeretnék, de ez nem jött össze, sőt a jelenlegi munkám is válságba került, de mostanában már egyébként sem lelem benne örömöm. Másfél évet próbálkoztunk a babával, mire összejött, de sajnos a 9. hétben el is ment. Anyósomék háza elég nagy, ott éltünk eddig, mivel nem tudtunk még saját ingatlant vásárolni. Miközben mi a baba elvesztése miatt rosszul éreztük magunkat, eközben anyósom szerelmes lett, csak nem apósomba. Eléggé elviselhetetlen volt, hogy mi szenvedtünk, ő meg semmivel nem törődve vihorászott a másik szobában. Szembesítettük vele, hogy ezt abba kéne hagyni, nem mondjuk el apósnak sem, de ez így nem mehet. Ő a szeretőjét választotta és a gyerekét befeketítette após előtt, így nem volt más választás, mint költözni. Egy hónapja nem is keresik a lányukat, pedig após közben rájött a hűtlenségre. Most pedig úgy tűnt, hogy árverésen sikerülhet végre házat vennünk, de az is elúszott. Párom sokkal erősebb, mint én, ő nagyon jól viseli ezeket a nehézségeket. Én viszont depresszióval küzdök, nyugtatókat szedek. Az egész helyzetet nem tudom elfogadni, anyósomat ennyire félreismertük? Lehet ilyen nagy a rózsaszín köd? Mindig ilyen volt, csak eddig nem vettük észre? Egy anya képes ennyire önző lenni? Nem tudom elképzelni azt a szerelmet, amivel ártanék a családomnak... Nem tudom felfogni, hogy emberek ilyet tegyenek, ráadásul a szeretőjének is van családja, őt sem érdekli a gyereke, a felesége? Tudom, felnőtt emberek vagyunk már, de akkor is a lánya. Lassan újra próbálkozhatunk a babával, de én már azt sem tudom, akarom-e, hogy egy ilyen világba szülessen.

Kedves Kérdező!

Ajánlanék egy másik nézőpontot. Amikor felnő a gyerekünk, nagy változás következik be a család életében. A gyerek egyre önállóbb lesz, maga dönt a dolgairól, az esetek nagy részében fizikailag is kiszakad a „születési családjából”. A változás az otthon maradottak életét is érinti. Gyereket nevelő szülőből - a fészehagyás után - magára maradó szülő lesz, aki a hátralévő életében nem tartozik felelősséggel a gyereke(i) életéért. Joga van ismét nőnek/férfinak lenni, párkapcsolatot kialakítani, akár el is válni. Nehezítheti ezt az új életkezdést, ha a fiatalok nem költöznek el, számítanak a szülők folytonos segítségére, esetleg nagyszülői szolgáltatásokra. Lehet, hogy anyósa nem élt jó házasságban, de nem lépett addig, míg a gyerekei kicsik voltak. Már teljesítette szülői kötelezettségeit, gondolhat magára is. Nem kell feláldoznia magát a családjáért, szabadon dönthet. Ez persze a hagyományos családokban ritkán adatik meg, lám, Önök is neheztelnek, mert párja édesanyja új életre, felnőtt, női örömökre, boldogságra vágyik. Ha ebben akadályozzák, elítélik, az veszekedéshez, szakításhoz vezethet.

A gyereknek sem egyformán van szükségük a szüleikre. Az újszülött több törődést, gondozást kíván, mint egy serdülő, a fiatal felnőtt pedig szinte semennyit. A szülők egyre több szabadidővel rendelkeznek, ahogy a gyerekeik kinőnek a napi gondozásból, megvalósíthatják magukat a munkájukban, a közösségi, társasági életben, a szerelemben. Nem tudom, hogy anyósa viselkedése önző-e, árt-e a családnak, de nincsenek már szülői kötelezettségei, amiknek meg kellene felelnie. Azzal, ha a fiatal pár önálló életet kezd egy másik helyen, lehetővé teszik, hogy szüleik végre a saját életüket élhessék. Ezzel pedig nem kell elszámolniuk a gyerekeiknek, csak a párjukra tartozik. Ha ezt elfogadják, akkor sokkal közelebb kerülhetnek az anyósához, és megérthetik indítékait.

üdvözlettel

bárdos kata