19 éves lány vagyok. 2015 augusztus óta folyamatosan dolgozom. Anyukám 2011-ben külföldre költözött, apukám kiskoromban lemondott rólam, nagyszüleimnél élek. Azelőtt anyukámmal éltem, nem voltak túl nagy problémák, eleinte nagymamámékkal sem (mindig megkapom, hogy örüljek, hogy elvállaltak). Mióta velük lakom, egyre rosszabb a természetem, és nem veszem észre magamon, nem érzem úgy, hogy szemtelen lennék, amiből állandó viták vannak, de úgy 2 naponta. Mamámon sok  a stressz a pénz miatt és évek óta lelki terrorban tart szinte mindenkit a családban, de legtöbbször a nagyja rajtam csapódik, és most értem el arra a pontra, amikor már nem bírom, igazából ezt az egészet nehéz leírni, olyan hosszú és úgy érzem, nincsen erőm. Mai nap van a születésnapja és a szememre hányta, hogy még egy rózsát sem kapott tőlem, mindezt egy teljesen jó nap után, holott én nem mondtam neki, hogy én jövő héten szerettem volna odaadni, ebből arra következtetett, hogy nem szeretem, utálom, bezzeg a barátom szüleinek ezt-azt veszek (nincs így), és folyamatosan példálódzik a barátommal, hogy az milyen tiszteletetet megad a családjának, az anyjának, nagymamájának, és én miért vagyok ilyen szemtelen disznó. Azt mondta, ne merjek neki semmit sem venni, mert széttapossa, beletapossa a földbe, neki nem kell a tortám. Lelkileg annyira, de annyira egy roncsnak érzem magam, mert nincs így, nagyon szeretem, csak én másképp látom a dolgokat, egyszerűen már nem tudom kezelni a helyzeteket. Ha nagymamám nekem ugrik, akkor nagypapám is rákezdd (örül, hogy nem ő a bántott az adott helyzetben, nem véd meg soha, mert tudja, akkor mamám neki is elkezdi mondani), mamám felhívja a fiát, akkor ő is nekem ugrik, én pedig már anyut nem merem felhívni, mert nagyon megromlott a kapcsolatunk (legutóbb a szememre hányta, hogy ezért bezzeg felhívom - igen, mert nincsen más, amiről beszélgetni tudnék vele, szomorú). A barátommal nem tudok erről komolyan beszélgetni, mert lefoglalja az egyetem. Annyira üresnek érzem magam, egyedül, nem érzem, hogy élek, nehezen tudok mosolyogni, egyszerűen úgy érzem, hogy tönkre vagyok menve. Senki nem ért meg, senkinek nem tudok beszélni, senki nem hall meg. Annyira elegem van már a stresszből, a konfliktusból, felrobbanok már, mindennek én vagyok az oka. Minden erőmmel próbálom elkerülni a vitákat, de még a légybe is beleköt mamám, és senki nincsen, aki megvédjen, és ezekhez a szavakhoz, amit kapok tőle (múltkor azt mondta, miattam fog meghalni) olyan kevés vagyok már. Minden energiám elszáll, semmi életkedvem nincs, nem járok el szórakozni, teljesen kivonom magam a szociális életből. Annyira szeretnék beszélni valakivel, aki megért, aki segít, csak annyira de annyira hosszú az egész...

Normal
0

21

false
false
false

HU
X-NONE
X-NONE

Kedves Kérdező!

A leveléből egy végtelenül magányos, szomorú, elfáradt fiatal lány/nő képe rajzolódik ki. Nagyon nehéz, amikor nincs egy fiatalnak olyan támasza, aki meghallgatná, segítené. Amikor pont a család válik érzelmileg bántalmazóvá, miközben nekik kéne a legnagyobb támaszt nyújtani. Amikor idő előtt kell felnőni, megtapasztalni az elutasítottság érzését. 

Ami a praktikus részét illeti a dolognak, talán az lenne a legjobb megoldás, ha el tudna tőlük költözni. Így a mindennapos bántalmazásokat nem kellene hallgatni, nem Ön lenne a feszültség levezetésének a tárgya. Persze ez nem egy könnyű lépés, sem anyagilag, sem érzelmileg. Pont ez a nehéz ezekben a helyzetekben. Ragaszkodunk is a szeretteinkhez, vágyjuk a törődésüket, és remélünk. De közben nem jön. Egy idő után, amikor megerősödik, el fog jönni az a pont, amikor nem vár már tőlük olyat, amit nem tudnak megadni, és elkezdődik az érzelmi leválás. Sokszor ez az a pont, amikor az elköltözés valóban megtörténik, mert ilyenkor már nem tűr tovább az ember. Ez egy hosszú folyamat, és nem törvényszerű, hogy bekövetkezik.

Nagyon nehéz egy ilyen helyzetben, de próbáljon meg minél több szálat kiépíteni az életében, mely független a családtól. Barátok, munkahelyi kapcsolatok, hobbi, stb. Ez ellenpólusa lehet a családi élet nehézségeinek. Továbbá a helyi családsegítőt érdemes megkérdezni, hogy van-e pszichológusuk. Az ő segítsége előreviheti Önt abban, hogy a családi háttér visszahúzó erejétől könnyebben szabaduljon.

Sok sikert kívánok,

Kovács Réka