Édesanyám áttétes mellrákban szenved, és most érte el azt a szakaszt, ahol a betegség átterjedt a belső szerveire is. Egyik este ültünk a konyhaasztalnál, és a következő párbeszéd hangzott el köztünk:
Édesanyám: "Arra vagyok kíváncsi..."
Én: "Mire?"
Édesanyám: "Ááá, nem fontos, nem szeretném elrontani a hangulatod."
Én: "De mond el, ha már elkezdted."
Édesanyám: "Arra lennék kíváncsi, hogy megfulladok-e, vagy májkómában
fogok-e meghalni?"
Hogy őszinte legyek, amikor ez a beszélgetés megtörtént, nem tudtam, mit kezdjek vele. Próbáltam nem elhessegetni, hogy Anyukám miről beszél, hiszen neki ez egy nagyon is valós és komoly félelem, de ezzel együtt valahogy azt éreztem, hogy meg is kell nyugtatnom, és ösztönöznöm arra, hogy beszéljen az érzéseiről. A beszélgetés végén arra jutottunk, hogy ő fél ráutaltnak lenni, de az a gyanúm, hogy talán mélyebb félelmei is vannak.
Azt szeretném megkérdezni, hogy egy ilyen helyzetet és beszélgetést vajon hogyan tudok a legjobban kezelni? Érdemes ilyenkor rákérdezni, hogy mi aggasztja őt? És milyen egyéb lehetőségek állnak a rendelkezésemre? Nagyon örülnék bármilyen tanácsnak és meglátásnak ezzel kapcsolatban. Tudom, hogy valószínűleg nagyon nehéz időszak következik mind Édesanyámnak, mind nekem. Szeretnék ott lenni neki és vele, és a lehető legtöbb segítséget nyújtani nemcsak a fizikai, hanem a lelki problémák kezelésében is. Előre is köszönöm a választ és a segítséget!

Kedves Petra!

A félelmet általában akkor tekintjük patológiásnak, ha egyrészt bénítóan hatnak a mindennapi életvitelre, másrészt az illető olyan miatt szorong, ami számára valójában nem tartogat reális veszélyt. Sajnos azonban az édesanyját olyan félelmek gyötrik, amelyek nagyon is valósak. Természetesen ha ezeket a félelmeket, érzéseket magába fojtja, azzal csak további szorongást generál. Éppen ezért az is segítség lehet számára, ha az érzéseiről, gondolatairól szabadon beszélhet.

A mai társadalom számára külön terhet jelent az, hogy a halál tabu téma, arról nem illik beszélni. Ezzel szemben áll a betegséggel való küzdelem, az úgynevezett megelőlegezett gyász érzése. Ez a kettő tehát további konfliktusokat szül. Éppen ezért arra biztatom Önt, hogy ha az édesanyja is úgy érzi, szeretne nyíltan és őszintén beszélni az érzéseiről, félelmeiről, bátran tegye meg! Ön pedig ne legyen rest – a meghallgatás mellett – kifejezni az érzelmeit!

Mindemellett egyéb lehetőségek is a rendelkezésére állnak. Szükség esetén felkereshet olyan szakembert, aki daganatos betegek és hozzátartozóik egyéni vagy csoportterápiájával foglalkozik. Az interneten kutatva találtam egy írást ezzel kapcsolatban. Megosztom Önnel is, hátha hasznos információkra tesz szert: http://www.budaipszichologus.hu/csoportterapiak/pszichoszomatikus-es-onkopszichologiai-csoportok/daganatos-betegek-es-hozzatartozoik-csoportterapiaja.html

Üdvözlettel:
Herceg Attila