Kedves szakértő! Kisfiam 19 hónapos, és borzasztóan fél idegen kis zárt helyen. Kb. tavaly novemberben vettük észre, amikor a szomszéd barátainkhoz mentünk át, akiket imád, hogy nem volt hajlandó bemenni a házba, ordított ijedten, kint az udvaron minden rendben volt. Azóta a nagy áruházakon kívül sehova nem tudunk menni, mert riadtan, szinte hisztérikusan sír. Próbáljuk baba-mama klubba hordani, kb. 20 perc kellett, mire megnyugodott, utána már haza se akart menni, játszóházban is ez van. Ismerős babához is elmentünk, már a lépcsőházba se tudtuk bevinni, majd a lift, azután a lakás, ordított - bár amikor a játékokhoz értünk, megnyugodott, nagyon jól érezte magát utána. A 18 hós vizsgálatkor a váróterem bejárati ajtaja ahogy bezárult, ordított, és végig a vizsgálat alatt is, hárman fogtuk le. Az arcán olyan ijedtség, félelem látszott, hogy megijedtem. Most már a játékboltba se tudtunk bemenni, ahogy elindultunk egy soron, ami elég szűk és félhomályos volt, megint sírógörcsöt kapott, ki kellett jönnünk! Teljesen el vagyok keseredve. Oknak esetleg egyet gondolnék, anyósoméknál a szobába egy sötét kis spájzon kell keresztülmenni, és pár hónapja hisztérikusan sír, ha át kell ott mennie, és azóta, amikor megérkezünk és bemegyünk a bejárati ajtón, akkor is sír, nehéz becsalogatni a konyhába - de ha már bent van, akkor minden rendben, csak a szobába ne kelljen bemenni, mert retteg. Pici korában nem volt gond, mindig bementünk szopizni, meg aludtunk is ott, de amióta kinyílt az értelme, szörnyen fél. Kiegyensúlyozott, boldog életet élünk, nincs kiabálás, vita. Apa sokat dolgozik, de imádják egymást. Anyukám is velünk él külön házban, de egy portán, így állandóan együtt vagyunk, vele nagyon jól elvan, amire mostanában szükség is van, mert jön a kistesó és orvoshoz kell járnom. A tesó még akkor nem volt képben, amikor a probléma kezdődött. Amúgy nagyon anyás, még szopizik, főleg alváshoz, együtt alszunk, mert születése óta rossz alvó, sokszor ébred éjjel. Igaz ugyan, hogy nem vagyunk vendégségbe járók, tehát nem nagyon mentünk idegen helyre, de ez akkor is ijesztő! Van okom aggódni, vagy legyünk türelmesek és kinövi? Erőltessük az idegen helyet, vagy hagyjuk, esetleg többet ártunk vele? Az idegenekkel kicsit visszahúzódó ugyan, de csak bújós, nem fél. Mit tegyünk? Mindig elmondom neki, hogy hová megyünk és én is ott vagyok és ölbe veszem, de nem használ. Tavaly még imádott villamoson, buszon utazni, most már ott is sír, ha bezáródik az ajtó, bár utána megnyugszik, már átszálláskor maga szállt fel a villamosra. Elnézést a hosszú levélért! Segítségüket előre is köszönöm! Üdvözlettel egy aggódó anyuka.

Kedves Viki!

Meglehetősen szokatlan ilyen kicsi korban az ilyen típusú félelem, a picik szorongása általában az elválásra, a szülő nélkül való boldogulásra összpontosul. Ugyanakkor az teljesen jellemző, hogy a félelmi helyzetben nincsenek árnyalatok, hanem teljes pánikban reagál, és persze szavakkal kevéssé megnyugtatható.

Első lépésként az aggódás helyett a következőket javasolnám: játsszanak sok „kukucs”-játékot (ez tulajdonképpen a bújócska első változata, az eltűnés-előkerülés örömét adja a kicsiknek. Ha ez örömteli, kuncogós hangulatban zajlik, akkor pléd mögé bújós, onnét előbukkanós verzióval folytassák. Ha ez se zaklatja fel a kicsit, akkor bújjanak be együtt a pléd alá – olyan csipkekendőt, vagy egész vékony anyagot javaslok, ami alá beszüremkedik a fény, és belülről együtt szemügyre lehet venni a világot. Lehet puha anyagokból fészket is építeni a nagyágyon, és abban hemperegni, belebújni. Lehet az étkezőasztal alatt kuckózni, ezt is közösen, hogy a „bent levést” kisfia Önnel együtt élhesse meg. Azt is kipróbálnám, hogy egy tág póló alá szívesen bújik-e be Önhöz – ha úgyis jön nemsokára a kistestvér, akár közvetlenül is mesélhető számára, hogy a kisbabák így szoktak az anyuka pocakjából kibújni. A gyerekek általában nagyon szeretnek játékból újra meg újra megszületni: vagyis bent lenni, majd kikerülni onnét. Szavakkal is lehet minden egyes verzióban kommentálni, hogy „bent vagyunk”, „kint vagyunk”.

A lényeg tehát, hogy játékba vinném azt a helyzetet, amitől fél (bent lenni valami zárt helyen), és észrevétlenül, fokozatosan a páni félelmet áthangolnám izgalmas élménnyé, amiben anyával (apával, stb.) osztozni lehet.

Ha ezzel a technikával egy-két hónap alatt nem tűnik megszelídíthetőnek fia szorongása, akkor viszont érdemes volna személyesen konzultálni gyerekpszichológussal, hogy még a testvér születése előtt rendeződhessen a helyzet.

Üdvözlettel – Kiss Kinga